Északi Wei-dinasztia

Innen: ELTE Kínai Enciklopédia
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Az Északi Wei-dinasztia (386534) a nomád xianbei törzs tuoba ága által alapított állam az Északi és déli dinasztiák korában, amelynek 398-ra sikerült Észak-Kína nagy részét egyesítenie. A Sui-ház országegyesítése előtt Észak-Kínában uralkodó dinasztiák közül a leghosszabb életű és a legnagyobb hatalmú uralkodóház volt. A fokozatosan elkínaiasodó birodalom fővárosa eleinte Datong (398–493), majd 493-tól Luoyang volt. Bár egy rövid időre Északi Weiben az államvallás a taoizmus volt, a dinasztia buddhista emlékeiről ismert: Datong mellett létrehozták a Yungang, Luoyang mellett pedig a Longmen barlangtemplom-rendszert. 534-ben az állam kettészakadt Nyugati és Keleti Weire; közülük a Nyugati Wei utódállama egyesíti majd Kínát Sui-dinasztia néven.


A Wei-dinasztiát a tuoba (vagy tagbacs) törzs alapította, amelynek eredete, a Kína északi határán élő nomád törzsek többségéhez hasonlóan, tisztázatlan. Nyelvük alapvetően türk volt, s a tudósok feltételezik, hogy a topák ősei az elő-türkök, elő-mongolok vagy a xiongnuk (ázsiai hunok) lehettek. Annyi biztos, hogy nem kínaiak voltak, s amikor a 4. század utolsó évtizedeiben elfoglalták a kis területű, gyenge észak-kínai államokat, a kínaiak idegen hódítót láttak bennük. Miután meghódították Shanxit, a tuobák az ősi Wei fejedelemség után nevezték el királyságukat, fővárosukat pedig Datongban, régi hazájuk közelében rendezték be. Uralmukat hamarosan kiterjesztették Hebeire és Henanra, s elfoglalták Shaanxi, Mandzsúria és Gansu egy részét is. A terjeszkedés időszaka alatt az Északi Weinek a többi északi nomád nép támadásait is vissza kellett vernie. Végül, sok csata után, 429-ben a tuobák nagyszabású hadjáratot indítottak a külső-mongóliai nomádok ellen, s 439-re sikerült területüket biztosítaniuk, uralmuk alatt egyesítve egész Észak-Kínát.

Bár a Wei-dinasztia hatalmas katonai erővel rendelkezett, nomád kultúrájából hiányoztak azok a módszerek, amelyekkel egy birodalmat kormányozni lehet. Mivel nem volt igazgatási szervezetük, kénytelenek voltak kínai hivatalnokokra támaszkodni birtokuk igazgatásában. A Wei-udvar egyik legkorábbi és legjelentősebb kínai tanácsadója Cui Hao (381450) volt, ő ismertette meg a kínai közigazgatási módszereket és büntető törvénykönyvet az uralkodóházzal. Wei gazdaságában idővel egyre nagyobb szerepet játszott a földművelés, és egyre jobban háttérbe szorult a legeltető gazdálkodás, így a tuobák fokozatosan áttértek a letelepült életmódra. Végül, ahogy az oly gyakran megtörtént a kínai történelemben, a hódítókat meghódította a kínai kultúra és életmód. Az új uralkodókat elbűvölték a kínai termékek, bűvkörébe vonta őket a kínai felsőbb osztályokra, nemesekre jellemző luxus, arisztokratikus stílus és kifinomultság. Így a kínai kultúra tisztelete, valamint a gazdasági alap módosulása és a buddhizmus hatása átalakította a nomád topák életvitelét.

495-ben az aktív elkínaiasító politikát folytató Wei-ház fővárosát Luoyangba, az ősi kínai városba helyezte. Ez is azt jelezte, hogy a tuoba uralkodó osztály gyorsan átvette a kínai szokásokat és életmódot. Szorgalmazták a tuoba és a kínai arisztokrácia közötti házasságokat, s a vegyes házasságok az alsóbb osztályok között is elterjedtek. Sok család, például maga a császári ház is, kínai vezetéknevet vett fel. Még a történelmet is megpróbálták átírni azzal, hogy a Wei-ház igyekezett megtagadni és kétségbe vonni mindent, ami nem kínai eredetére utalt. Végül a dinasztia betiltotta a tuoba nyelvet és ruházatot.

Az elkínaiasító politika olyan problémákkal járt, amelyek később a birodalom bukásához vezettek. Amíg ugyanis az Északi Wei felsőbb osztályai felvették a kínai életstílust, az alacsonyabb osztályok, különösen a határterületek lakói, valamint a hódításokat végrehajtó hadsereg továbbra is a nomád, törzsi szokásokat követte. Így ezek a rétegek egyre jobban elidegenedtek uraiktól.

A Wei-dinasztiának sikerült megszilárdítani és fejleszteni a birodalom gazdaságát. Észak-Kína egyesítésével Wei ellenőrzése alá kerültek a Kínát Közép-Ázsiával összekötő útvonalak menti kereskedelmi központok és oázisok. Élénk kereskedelem folyt Észak- és Dél-Kína között is. A legfontosabb gazdasági intézkedéseket azonban a földreform területén hajtották végre. A hódító háborúk után a helyi lakosság jelentős része délre menekült, parlagon hagyva rengeteg művelhető földet. A dinasztia emiatt nagyszabású paraszt-áttelepítéseket hajtott végre. Ezek több célt szolgáltak: a parasztok megműveletlen területeket tettek termővé, ezzel növekedett a mezőgazdasági termelés; benépesítették a Datong környéki és a Shanxi tartománybeli elhagyott vidékeket; a parasztok saját birtokot kaphattak; a kitelepítések a kínai kultúra terjedéséhez is hozzájárultak; és végül, a parasztok és szolganépek áttelepítésével a Wei-háznak sikerült megtörnie a parasztjaik munkájától függő nagybirtokok hatalmát. Az áttelepítések hatása óriási volt. Csupán Dao Wudi (386-409) uralkodása alatt kb. 460 ezer embert telepítettek át.

486-ban Wei olyan földreformot hajtott végre, amelyet a későbbi kínai dinasztiák is utánoztak (lásd koufentian). Az új rendszerben minden föld a császáré volt, aki minden felnőtt férfinak kiutalt bizonyos méretű mezőgazdasági területet. A birtokos halála után a birtok visszaszállt a császárra, aki azt újra kiutalta valakinek. Ezzel a kormányzat biztosította a föld viszonylag egyenlő megoszlását, illetve a korábban az államtól gyakorlatilag független nagybirtokok feletti ellenőrzést. A rendszer alkalmazása alól voltak kivételek, de egészében véve az intézkedés elérte azt a célt, amiért hozták.

A Wei-házi uralkodók lelkesen támogatták a buddhizmust. A vallás északon igen népszerű volt, mert a konfucianizmus és a taoizmus kevesek számára fenntartott etikájával szemben általános erkölcsi elveket hirdetett. A buddhizmus terjesztése hozzájárult a tuobák beolvadásához a kínai kultúrába. A vallásnak nagy vonzereje volt a Wei uralkodók számára is, mivel legitimálta hatalmukat a soknemzetiségű társadalom felett. A buddhizmust államvallásként támogatták, de emellett, hogy elkerüljék az állam és egyház közötti összetűzéseket, különös gondot fordítottak a vallási szervezetrendszer felügyeletére. A Wei-kormányzat a világi igazgatási apparátus mellett új, vallási bürokráciát is létrehozott, s egy főszerzetest nevezett ki az összes többi szerzetes ellenőrzésére. Ezzel azt is igyekeztek elérni, hogy a kolostorok ne lehessenek az állami adók és közmunkák elől menekülők menedékhelyei. A buddhizmus támogatása azonban nem oldotta fel a vallási ellentéteket. A kolostorok és szerzetesek hatalmas vagyona és földbirtoka fenyegetést jelentett az államra nézve, a vallási intézmények támogatása megterhelte a gazdaságot és csökkentette az adóbevételeket, s a kolostorok sok ezer alkalmazottjának eltartása is a kincstárra hárult. A kínaiak úgy érezték, hogy a nőtlenséget és szerzetesi életet hirdető buddhista tanok szemben állnak az ő hagyományos értékrendjükkel, amelyben a családi élet szent volt. Megindultak a támadások a buddhizmus ellen.

Taiwu di (423452) uralkodása alatt, amikor Cui Hao szolgált császári tanácsadóként, az állam a taoizmust támogatta. Először 438-ban korlátozták a buddhista kolostorok tevékenységét, s az uralkodó 446452 között már nyíltan üldözte a buddhistákat. Parancsot adtak minden buddhista szerzetes és apáca kivégzésére, sok buddhista műalkotást, épületet, könyvet elpusztítottak. Az uralkodóváltással azonban az üldözés véget ért, s az új uralkodó jóvátette elődje bűneit. A buddhizmus újra egyfajta államvallássá vált. Amikor a fővárost Luoyang-ba helyezték, a buddhista tevékenység tovább fokozódott, Luoyang pedig Észak-Kína nagy buddhista központja lett. Számos fényűző kolostort építettek nagy költségekkel.

A Wei-dinasztia a kulturában a buddhista művészet területén alkotta a legnagyobbat. Ennek a művészetnek legszebb emlékei a yungangi barlangtemplomok szobrai (Datong közelében), illetve 495 utántól a Longmennél található barlangtemplomok sziklafaragványai (Luoyang közelében). Az itteni szobrászatban a kínai művészet vonalas jellege keveredik a hellénizmus naturalizmusával és az indiaiak érzékiségével. Ez az eklektikus stílus nemcsak a kínai, hanem a koreai és japán művészetre is hatott. A tuoba uralkodók emellett nagy építők is voltak, mindkét kínai fővárosukat kibővítették és megerősítették. Különösen Luoyang-ban folytak nagyszabású építkezések és átépítések.

A birodalom vesztét végül éppen a legfőbb erősségei okozták. A kínai kultúra átvétele után az alattvalók jobban elfogadták uralkodóikat, de a nomád tuobák néhány csoportja elutasította a beolvadást, s ezzel veszélyeztette a birodalom stabilitását (megjegyzendő, hogy végül a tuobák teljesen elvesztették azonosságtudatukat és teljesen beolvadtak az észak-kínai népességbe). A hadsereg, amelynek győzelmei megteremtették a birodalmat, szintén úgy érezte, hogy az uralkodók háttérbe szorítják, s a legyőzött kínaiakat részesítik kegyekben. Amikor Hu császárné csillagászati összegeket költött a buddhista templomokra és kolostorokra, lázadások törtek ki. 524-ben a katonaság kelt fel, ezt tíz éves belháború követte. Hu császárné 528-ban meggyilkoltatta Xiaoming di császárt, s helyette saját gyermekét ültette a trónra. A lázadások leveréséhez azonban nem volt ereje, s végül fiával együtt a Sárga-folyóba fojtották, kétezer udvaroncát pedig lemészárolták. Ez jelentette az Északi Wei-dinasztia végét (534 vagy 535). A birodalmat ezután a hadsereg két rivális szárnya osztotta fel, így jött létre a rövid életű Keleti Wei és Nyugati Wei állam.

Összességében Weiről elmondható, hogy bukása ellenére politikai, gazdasági és társadalmi eredményei nagyban megkönnyítették Kína északi és déli felének későbbi egyesítését.