Buddhizmus

A ELTE Kínai Enciklopédia wikiből

A buddhizmus Kelet- és Délkelet-Ázsiában elterjedt vallás, amelynek rengeteg ága van. Északnyugat-Indiában keletkezett, s időszámításunk kezdete tájékán kezdett terjedni Indián kívül.

Kínában a vallás mahájána („nagy kocsi”) ága terjedt el, s vált tömegek vallásává - nagyszabású szertartásaival, díszes templomaival, s bizonyos mértékű leegyszerűsödésével. Az országban a Kései Han-dinasztia idején, illetve az ezt követő zűrzavaros időszakban jelent meg a vallás, amelyet kezdetben csak a taoizmus egyik ágának hittek. A 3-5. században számos buddhista szútrát lefordítottak kínaira, s egyértelműsödtek a buddhizmus és a taoizmus közötti különbségek. A legjelentősebb fordító Kumáradzsíva volt.

A mindenkinek megváltást kínáló buddhizmus villámgyorsan terjedni kezdett. A 3. század végén még csak 180 buddhista kolostor állt Kínában 3700 szerzetessel, a 6. század végén Észak-Kínában negyvenezer kolostor volt négymillió szerzetessel, Dél-Kínában pedig kétezer kolostor negyvenezer szerzetessel. Északon az idegen eredetű dinasztiák szívesen fogadták az idegen vallást, Északi Weiben gyakorlatilag államvallássá tették. Délen az elevenebb konfuciánus hagyományok miatt kevésbé terjedt el a buddhizmus, de itt is erős vallássá vált.

A buddhista vallásnak nem volt "egyháza". A számtalan kolostor egymástól függetlenül működött szétszórva a birodalomban. A jelentősebb kolostorokban, ahol nagyobb tekintélyű mesterek tanítottak, különböző buddhista iskolák jöttek létre, amelyek gyakran egymástól eltérő nézeteket hirdettek. A buddhizmus Kína 589-es újraegyesülése után két-három évszázadig továbbra is megőrizte vezető szerepét. A 9. század közepén aztán egy Tang császár kemény intézkedéseket tett a buddhizmus visszaszorítása érdekében, a kolostorok nagy részét leromboltatta, a szerzeteseket és apácákat visszakényszerítette a világi életbe. A pár évig tartó üldöztetést a buddhizmus soha nem heverte ki teljesen.

Kategória:Kínai buddhizmus

A kínai buddhizmusban nagy szerepet játszott az Eljövendő Buddha, Maitréja kultusza, amelyet Dao'an kezdeményezett (4. sz.). A kultusz hívei abban hittek, hogy a földön el fog jönni Maitréja-Buddha uralmának korszaka, amely békét és boldogságot fog hozni. E messianisztikus várakozásnak megfelelően a Maitréja-kultusz végigkísérte a különböző titkos társaságok történetét.

Nagy népszerűségnek örvendett a Nyugati Buddha, Amitábha, akit először Huiyuan tett kultusz tárgyává (4–5. sz.) – ebből a kultuszból nőtt ki a befolyásos Tiszta Föld (Jingtu) iskola. Híveinek fő feladata az volt, hogy higgyenek és imádkozzanak azért, hogy a Nyugati Paradicsomban születhessenek újjá.

A bódhiszattvák közül Guanyin (Avalókitésvara) volt a legnépszerűbb, ő Kínában a jószívűség és erényesség istennőjévé vált, s mindenféle kultusznak kedvelt alakja volt.

A Tiszta Föld mellett számos további szekta és iskola létezett: a filozofikusabb jellegű Tiantai, a Huayan (a Virágfüzér-szútra szektája), a tantrizmus (amely mágikus tanairól és gyakorlatairól volt ismert), valamint a chan, az Elmélkedés iskolája (japánul: zen).

A chant tartják a legkínaibb iskolának. Első pátriárkájának a hagyomány a félig legendás Bódhidharmát tartja, további fontos pátriárka volt még Shenxiu, Huineng és Shenhui. Tanainak lényege az, hogy el kell vetni a szabályokat, a tekintélyt, az írásokat, s természetes élettel, a tudati korlátok kitágításával olyan beavatottsági és felkészültségi szintre kell eljutni, amelyen bármikor bekövetkezhet a hirtelen megvilágosodás (vu).

Személyes eszközök