Han-kori államszervezet

Innen: ELTE Kínai Enciklopédia
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

A császár

A Han állam élén a császár állt, akinek elméletileg korlátlan hatalma volt dönteni bármilyen ügyben. A császári cím a Liu nemzetségen belül öröklődött, általában apáról fiúra, kijelölés alapján, ám a trónöröklési rend nem volt világosan lefektetve, így egy császár halála esetén nagy tér nyílt a különböző intrikák, frakcióharcok, összeesküvések előtt. Bár elvileg minden ügyben a császár döntött, a valóságban a mindenkori uralkodó a palotában elzártan élt, sokszor elzárva az információktól, kiszolgáltatva főhivatalnokainak és befolyásos rokonainak. Ezért a Han-kori politikát jobbára a különböző udvari frakciók alakították, a császár csak jóváhagyta a döntéseket. Csak egy-két császár jelenik meg úgy a forrásokban, mint aki aktív kezdeményezőként részt vett a politikai életben (érdekes módon a nagy Han Wudi császár nem tartozott közéjük).

A döntéshozatal a források szerint úgy zajlott, hogy az egyes főhivatalnokok szóban vagy írásban – úgynevezett „beadvány” (shangshu 上書, shangshu 上疏) formájában – javaslatot tettek a császárnak egyes konkrét intézkedésekre, vagy az általános politika módosítására. A javaslatot az udvari hivatalnokok megvitatták, s támogató vagy elutasító álláspontjukat a császár elé tárták. A végső döntést elvileg mindig a császár hozta meg, de a tisztségviselőknek sok lehetőségük volt az uralkodó befolyásolására.

A hivatalnokok kiválasztása

A birodalmat kiterjedt hivatalnokapparátus irányította, a Hanshu 漢書 szerint a Korai Han-dinasztia végén 120285 hivatalnok működött az országban. A hivatalnokok kiválasztásának fő módszere az ajánlási rendszer volt: a magas rangú kormányzósági, illetve központi tisztségviselőknek lehetőségük, illetve sokszor kötelességük volt erényes, hűséges, alkalmas személyeket beajánlani az udvarnak hivatali szolgálatra. Az ajánló ezek után felelős lett beajánlottja tetteiért. Előfordult, hogy az ajánlott személyeket az udvarban levizsgáztatták, vagyis kikérdezték a véleményét egyes kormányzati ügyekről. Ebből a rendszerből fejlődött ki évszázadok során a kínai hivatalnokvizsgák híres intézménye. A hivatalnokok utánpótlásában fontos szerepet játszott a Wudi által felállított Császári Akadémia (Taixue 太學), melyben a konfuciánus klasszikusok ismeretére tanították a diákokat. Hivatalnok elvileg bárki lehetett, kivéve a kereskedők, sámánok és a más megvetett foglalkozást űzők, s időnként vagyoni cenzust is bevezettek.


A "három uraság" és a "kilenc miniszter"

A központi kormány két szintből állt: a legmagasabb rangja az úgynevezett „három uraságnak” (san gong 三公) volt, alattuk helyezkedett el a „kilenc miniszter” (jiu qing 九卿). A három urasághoz tartozott a főminiszter vagy kancellár (chengxiang 丞相), a császári főtanácsadó (yushi dafu 御史大夫) és a legfőbb hadvezér (taiwei 太尉). A legmagasabb rangja az egész birodalomban a főminiszternek volt, aki az egész államigazgatásért felelt. Az ő hatalmi ellensúlya volt a császári főtanácsadó, akinek hatáskörei sokszor egybeestek a főminiszterével. A legfőbb hadvezér elméletileg a hadsereg fővezére volt, de ezt a tisztséget csak ritkán, illetve egy idő után egyáltalán nem töltötték be, így az előző két hivatalnok irányította a birodalmat.

A kilenc miniszter az egyes szakterületekért felelt. A szertartások főfelügyelője (taichang 太常) az állami kultuszokkal kapcsolatos ügyeket intézte. A császári udvar főfelügyelője (guangluxun 光祿勳) az udvari tanácsadók, szolgálattevők, udvaroncok tömegéért felelt. A véderőparancsnok (weiwei 衛尉) gyakorlatilag a palota testőrségének vezetője volt. A hadi felszerelések őrzője (taipu 太仆) a császári udvar közlekedéséhez szükséges eszközöket – szekereket, lovakat stb. – felügyelte. Az igazságügyi miniszter (tingwei 廷尉) a birodalomban folyó pereket ellenőrizte, s afféle főbíróként is szolgált. A nagy hírvivő (da honglu 大鴻臚) a Kínába látogató külföldi előkelőségek ügyeivel foglalkozott. A császári nemzetség főfelügyelője (zongzheng 宗正) a Liu nemzetség tagjainak nyilvántartását vezette, s intézkedett családi ügyekben. A mezőgazdaság főfelügyelője (da sinong 大司農) szedte a fontosabb adókat, s utalta ki a hivatali és katonai juttatásokat. A kisebbik kincstárnok (shaofu 少府) az egyéb jövedelmeket gyűjtötte be, emellett ő felelt a császári épületekért és egyéb létesítményekért is.

A kilenc „minisztérium” mellett számos alacsonyabb státusú központi hivatal létezett, ilyet vezetett például a vizek és parkok főparancsnoka (shuiheng duwei 水衡都尉). Mindezekhez a kormányzati szervekhez természetesen számos alárendelt hivatalnok tartozott.


A belső udvar

A fenti rögzített hatáskörű, szisztematikusan szervezett hivatalok alkották a külső udvart. Mellettük azonban létezett egyfajta informális „belső udvar” is, amely nem föltétlenül a legmagasabb hivatalokat viselőkből, hanem a császár bizalmasaiból állt. A belső udvar élén gyakran a hadügyek legfőbb igazgatója (da sima 大司馬) állt, s legfontosabb szerve a titkárság (shangshu 尚書) lett. Nagyjából Kr. e. 100-tól a legfontosabb döntések már sokszor nem a külső, hanem a belső udvarban születtek meg, így a nehézkes bürokráciát könnyebb volt megkerülnie a császárnak és környezetének.

A császári palota személyzetét, a császári kíséretet az úgynevezett „nemesurak” (lang 郎) alkották, akiknek száma az ezret is elérhette. A nemesúr nem hivatalnok volt, hanem olyan erényes, tanult, hűséges férfi, akit méltónak találtak arra, hogy folyamatosan a császár környezetében tartózkodjék. A nemesurak fizetést kaptak, s különféle palotai szolgálatokat láttak el; ha alkalmasnak bizonyultak, akkor innen továbbléphettek különböző valódi hivatalokba. Nemesúrból többféle volt: létezett államtanácsos (yilang 議郎), udvari nemesúr (zhonglang 中郎), szolgáló uraság (shilang 侍郎) és palotai nemesúr (langzhong 郎中). Élükön eleinte a palotai nemesurak elöljárója (langzhong ling 郎中令), majd a császári udvar főfelügyelője (guangluxun) állt.


A helyi közigazgatás

A birodalom területe kormányzóságokra (jun 郡), illetve hercegségekre (guo 國) volt osztva. A kormányzóságok élén a kormányzó (shou 守, majd Kr. e. 148-tól taishou 太守) állt, a terület katonai ügyeiért a főparancsnok (wei 尉, majd duwei 都尉) felelt. A hercegségekben a hercegi rang apáról fiúra szállt. A Han-dinasztia elején a hercegségek meglehetősen önállóak voltak, s saját hivatalszervezetet tarthattak fenn a maguk főminiszterével. A hercegségen belül az egyes pozíciókra a hercegek sokáig maguk nevezhettek ki embereket, de Kr. e. 145-től a fontosabb kinevezések a központi kormány hatáskörébe kerültek. A hercegeknek évente meg kellett jelenniük az udvarban, s csak kifejezett császári parancsra mozgósíthattak hadsereget. A császári főváros körzete külön közigazgatási egység volt, saját hivatalnokgárdával, melynek vezetője a központi kormányzat tagja volt.

A kormányzóságok és hercegségek járásokra (xian 縣) voltak osztva, illetve azokon a területeken, ahol sok nem asszimilálódott „barbár” élt, a járásnak megfelelő egységet határkörzetnek (dao 道) nevezték. A járás élén a járási elöljáró (xianling 縣令, tízezer családnál kisebb lakosú járásokban xianzhang 縣長) állt.

A közigazgatási egységek vezetőit a központi kormányzat nevezte ki, s bármikor meneszthette, áthelyezhette vagy előléptethette őket. A hivatalnokok fizetését gabonában állapították meg, a juttatás mértékét vékában (shi 石) adták meg. Az, hogy valaki évente hány véka gabonát kapott, meghatározta rangját a hierarchiában. A kormányzók például a kétezer vékás fizetési osztályba tartoztak.

Különleges egységeket alkottak a „fejedelemségek”. A fejedelemségek afféle örökletes adománybirtokok voltak, amelyeket a császár adhatott sikeres hadvezéreinek, hű embereinek, rokonainak, behódolt ellenséges vezéreknek, mindenkori politikai érdekei szerint. A fejedelmek (hou 侯) általában egy adott földterületet kaptak, amelyet igazgatniuk kellett, s amelynek adójövedelméből részesültek. A tisztség és a birtok apáról fiúra szállt, s lényegében a fejedelemség elnyerése volt a legnagyobb jutalom, amelyet egy nem a hagyományos hivatalnokrendszerben tevékenykedő személy (például egy katona) elérhetett. A fejedelmi birtokok nagysága változott, néhány száz parasztcsaládnyitól tízezernél is több portáig terjedhetett. A fejedelmi címekben legtöbbször a kapott terület neve szerepelt, de voltak olyan címek is, amelyek valamilyen érdemre utaltak. Egyes fejedelmek nem kaptak konkrét birtokot, hanem csupán adott számú parasztcsalád adójövedelméből részesültek. A fejedelemségek önállósága korlátozott volt, a helyi kormányzó vagy a hercegség főminisztere ellenőrzést gyakorolt felettük. Ha a fejedelem halála után nem volt megfelelő utód, vagy a cím viselője bűnt követett el, akkor a fejedelemséget megszüntették. Wudi császár például azzal az ürüggyel kobzott el számos fejedelemséget, hogy birtokosa hibát követett el a császári ős, Gaozu császár templomában bemutatandó éves áldozatnál. Így kevés olyan eset akadt, amikor egy fejedelemség több mint négy nemzedéken keresztül fennállt.


A hadsereg

A Han-kori kínai hadsereg gerincét a besorozott parasztkatonák adták. Minden 23 és 56 év közötti közember státusú férfi két év katonai szolgálatra volt kötelezve, ebből egy évet tett ki a kiképzés, egy évet pedig a tényleges szolgálat. Vészhelyzetben a közembereket további időszakokra is be lehetett sorozni. E nem hivatásos, s ezért kétséges hatékonyságú tömeghadseregek mellett léteztek különböző hivatásos elit egységek is. A hadseregben a leggyakoribb tisztségek az alábbiak voltak: őrparancsnok vagy kapitány (hou 候), százados (sima 司馬), alezredes (fu xiaowei 副校尉), ezredes (xiaowei 校尉), tábornok (jiangjun 將軍). Az ezredesek időnként önálló feladatokat kaphattak, ilyenkor saját hatáskörükben cselekedhettek, tábornoki irányítás nélkül.

A tábornoki rang nem állandó tisztség volt: tábornokokat egyes hadjáratokra, feladatokra nevezett ki az udvar, s azok befejezésével a tisztség is megszűnt. A tábornoki intézménnyel mint olyannal kapcsolatban nem létezett egyértelmű szabályrendszer. Előfordult, hogy tiszteleti címként olyan hivatalnoknak adományoztak tábornoki rangot, aki soha nem katonáskodott; más tábornokok pedig hadi érdemeik alapján a civil hivatalnokrendszerben kaptak magas státust. A tábornokokra bízott haderő nagysága, felszereltsége igen változó volt; a tábornoki tisztség lényege nem az illetőre bízott sereg erejében rejlett, hanem abban, hogy a tábornokot az udvar közvetlenül nevezte ki, s elméletileg a többi tábornoktól függetlenül tevékenykedhetett. A tábornokok titulusában gyakran jelezték, hogy milyen seregeket irányítanak, így a forrásokban az illetők gyakran ekként szerepelnek: az előhad tábornoka (qian jiangjun 前將軍), az utóvéd tábornoka (hou jiangjun 後將軍), a jobbszárny tábornoka (you jiangjun 右將軍), a balszárny tábornoka (zuo jianjun 左將軍), a lovas és szekeres hadtest tábornoka (juji jiangjun 車騎將軍) a véderők tábornoka (wei jiangjun 衛將軍), a mozgó hadoszlopok tábornoka (youji jiangjun 游擊將軍) stb. A pontos hadmozdulatok elemzése arra mutat, hogy ezek a tisztségnevek nem föltétlenül feleltek meg az adott tábornok feladatainak és csapatai jellegének. Előfordult, hogy egyes tábornokok címében a konkrét hadi feladatukra utaló elnevezés szerepelt: példa erre Li Guangli 李廣利 tábornok, aki az „Ershi tábornok” (Ershi jiangjun 貳師將) titulust viselte, mivel az volt a feladata, hogy meghódítsa Ershi (valószínűleg a közép-ázsiai Sutrishna) városát.

A Han udvar egyértelműen vonakodott egyetlen személyre bízni összes haderejét, noha az egymástól függetlenül tevékenykedő tábornokok akcióinak esetleges összehangolatlansága, a hadvezérek egymással való vetélkedése csökkentette a seregek hatékonyságát. Egy legfőbb parancsnok kinevezése azonban a dinasztia biztonságát is fenyegethette, mivel túl nagy hatalom összpontosult egy ember kezében. Elméletileg – a „három uraság” egyikeként – létezett a legfőbb hadvezér (taiwei) tisztsége, ezt azonban már a dinasztia elején is csak ritkán, s rövid időszakokra töltötték be, majd a címet Kr. e. 139-ben megszüntették, s csak Kr. u. 51-ben vezették be újra. Han Wudi nagyszabású hadjáratai azonban elengedhetetlenné tették a hadtestek megmozdulásainak koordinálását, s a katonai irányítás egy kézben való koncentrálását. Emiatt a hadjáratok idejére „vezérlő tábornokot” (da jiangjun 大將軍) neveztek ki, akinek az összes többi tábornok alá volt rendelve. Egy-két alkalommal rövidebb időkre korábban is neveztek ki vezérlő tábornokokat, később pedig időnként egy időben több da jiangjun is volt, amivel a tisztség leértékelődött. Katonai funkciókat is hordozhatott a „hadügyek legfőbb igazgatója” (da sima) tisztség, amely azonban önmagában nem biztosított befolyást a hadsereg felett, nem járt konkrét feladatkörrel és fizetséggel, s sokszor inkább csak tiszteleti címnek tűnik. Először Kr. e 119-ben találkozunk e címmel, melyet két sikeres tábornok kapott meg. Később a régensként funkcionáló befolyásos főhivatalnokok viselték e titulust, bár hatalmuk valószínűleg nem e címből eredt.


A "nemesi rangok"

A Qin- és Han-korban bizonyos érdemekért – elsősorban ellenséges fejek levágásáért – az emberek úgynevezett nemesi rangot (jue 爵) kaphattak. A rangoknak összesen húsz fokozatuk volt, s minél több érdemet szerzett valaki, annál magasabb nemesi rangot kapott. A legmagasabb fokozat volt a fejedelemé. Ez utóbbi kivételével a többi fokozat nem járt adománybirtokkal, viszont a jue-t viselőket különféle jogi, adó- és közmunkakedvezmények illették meg, rangtól függő mértékben. Nemesi rangot időnként a hadi érdemek mellett másképp is lehetet szerezni, például ínséges időkben gabona beszolgáltatásával vagy újonnan meghódított területre való költözéssel.