Kína földrajza

A ELTE Kínai Enciklopédia wikiből

Kína Ázsia keleti részén fekszik. Területe 9,6 millió négyzetkilométer*, Oroszország és Kanada után a Föld harmadik legnagyobb országa. (Egyes számítások szerint az USA területe is nagyobb.)

Tartalomjegyzék

Általános tudnivalók, természeti viszonyok

Kína fekvése, területe

A körülbelül Európa méretű ország a következő államokkal határos: Észak-Korea (Koreai Népi Demokratikus Köztársaság), Oroszország, Mongólia, Kazahsztán, Kirgizisztán, Tadzsikisztán, Afganisztán, Pakisztán, India, Nepál, Bhután, Myanmar (Burma), Laosz és Vietnam. A kínai szárazföldet keleten és délen a Bohai-tenger (Bohai 渤海), a Sárga-tenger (Huanghai 黃海), a Kelet-kínai-tenger (Donghai 东海) és a Dél-kínai-tenger (Nanhai 南海) szegélyezi. A kínai felségvizeken több mint 5000 sziget fekszik, amelyek közül a két legnagyobb Taiwan 台湾 és Hainan 海南.

Kínának lezáratlan területi vitái vannak Indiával, egy szigetcsoport hovatartozásáról Japánnal, valamint a Dél-kínai-tenger egyes szigetcsoportjainak kérdésében Délkelet-Ázsia országainak nagy részével. Egészen az 1997-es megegyezésig az orosz-kínai határnál fekvő bizonyos területek hovatartozása is vitatott volt. Az 1960-as és 1970-es években a Kínai Népköztársaság (KNK) kemény, konfrontatív külpolitikát folytatott, ami véres incidensekhez vezetett a kínai-szovjet, a kínai-indiai és a kínai-vietnami határok mentén. Az utóbbi egy-két évtizedben a KNK a viták békés rendezésének útját választotta, s a vitatott területek hovatartozásáról szakértői tárgyalásokon szándékozik megegyezésre jutni a szomszédaival. Nem egyértelmű még Taiwan helyzete: a Kínai Népköztársaság saját részeként tartja számon a Dunántúl méretű, 21 milliós lakosságú szigetet, de de facto nem áll az ellenőrzése alatt (lásd alább).

A mai Kína területének jelentős része történelmileg nem tartozott szervesen Kínához, csak az utóbbi néhány évszázadban foglalták el a kínai császári seregek. Ilyen Kelet- és Észak-Kína nagy, ma is főleg nemzeti kisebbségek által lakott része, például Tibet (Xizang 西藏) és Kelet-Turkesztán (Xinjiang 新疆).

Elnevezései

Kína a következő neveket viseli:

  • 中国, Zhongguo – „a Középső Ország”. Ez a legáltalánosabban használt elnevezés;
  • 中华人民共和国, Zhonghua Renmin Gongheguo – Kínai Népköztársaság (KNK). Hivatalos név.
  • 华, Hua – Rövidítésekben, összetett szavakban jelöli Kínát és a kínaiakat.
  • 中华民国, Zhonghua Minguo – Kínai Köztársaság. A taiwaniak így nevezik Taiwant, de a KNK nem fogadja el ezt az elnevezést, és a világ legtöbb országa sem ismeri el az államot.

Domborzata, vizei

Erősen leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy Kína területe nyugatról keletre lépcsőzetesen lejt. Nyugaton nagyrészt magas hegységek találhatók - Himalája (Ximalaya 喜马拉雅), Kunlun 昆仑, Tianshan 天山 stb. -, valamint a Qinghai-tibeti-fennsík (Qingzang gaoyuan 青藏高艕), innen keletre haladva egyre alacsonyabb hegységek és fennsíkok következnek, s végül az ország keleti felének nagy része alföld. Az ország szárazföldi területének több mint kétharmadát hegységek foglalják el.

Kínának több mint 1500 folyója van. A domborzatnak megfelelően Kína fő folyói nyugatról keletre folynak. A legnagyobb közülük mind vízhozamban, mind hosszúságban a 6300 km hosszú Jangce (Changjiang 长江, „Hosszú Folyam”), amely a világ harmadik leghosszabb folyója. Tibetben ered, áthalad a „Kína rizsestáljának” is nevezett Sichuani-medencén (Sichuan pendi 四川盆地), majd a keleti alföldeken át a Kelet-kínai-tengerbe ömlik Shanghai 上海 közelében. Jelenleg a Jangce-folyón épül a világ legnagyobb, sok vitát kiváltó gátja. Kína második legnagyobb folyója, a Sárga-folyó (Huanghe 黄河) 5400 km hosszú, a Tibet melletti Qinghai 青海 tartományban ered, s az Észak-Kínai síkságon (Huabei pingyuan 华北平艕) átfolyva a Bohai-tengerbe ömlik. Átlagos vízhozama egyhuszada a Jangce vízhozamának. A viszonylag kiszámítható Jangcével szemben a Sárga-folyó rendkívül szeszélyes, csak kis hajókkal hajózható, vízhozama nagyon változékony. Hatalmas mennyiségű sárga löszt hoz magával Észak-Kína löszfennsíkjairól (innen kapta a nevét is), ezt az alsó folyásánál lerakja, ezzel gyakran feltöltve medrét. A folyó a történelem folyamán rengeteg problémát okozott árvizeivel, mederváltoztatásaival. Ma is sok gond van vele, egyes helyeken például magasan a körülötte elterülő földek fölött folyik gátak közé szorítva, melyeket az iszaplerakódás miatt időről időre meg kell magasítani. A Sárga-folyó völgyét a kínai civilizáció bölcsőjeként tartják számon. Itt alakultak ki az első kínai államocskák, melyeket talán éppen a Sárga-folyó szabályozásának igénye hozott létre.

A Jangce és a Huanghe mellett fontos folyam még a kínai-orosz határon folyó Heilongjiang 黑龙江(„Fekete Sárkány-folyam”, orosz nevén Amur), a Dél-kínai-tengerbe ömlő Gyöngy-folyó (Zhujiang 珠江), valamint a Jangce és a Sárga-folyó között, velük nagyjából párhuzamosan folyó Huai-folyó (Huaihe 淮河).

Fontos vízi út volt valaha az 1800 km hosszú Nagy-csatorna (Dayunhe 大运河), amely a Jangcétől pár száz kilométerre délre fekvő Hangzhou 杭州 városát kötötte össze Pekinggel (Beijing 北京). Nagy része mára már karbantartás hiányában eliszaposodott vagy kiszáradt, s az észak-dél irányú személy- és áruszállítás feladatát a vasút vette át.

Éghajlata

Kína éghajlata a nagy területi kiterjedés miatt igen változatos. Legnagyobb része szárazföldi éghajlatú, de déli területei már a tropikus és szubtropikus övezetben találhatók, míg északi területei a hideg övhöz fekszenek közel. A domborzatnak megfelelően Kínában jócskán találunk magashegységi, valamint sivatagi éghajlatú területeket is. Az ország déli és keleti területei monszun hatás alatt állnak: tavasszal és nyáron a Csendes-óceán felől érkező meleg monszun szelek sok csapadékot hoznak, így a nyár Kína nagy részén meleg és csapadékos. Télen viszont északnyugat felé haladva egyre szárazabb és hidegebb az időjárás. Tehát délkeleten a nyár forró és csapadékos, a tél enyhe és csapadékos, míg északnyugaton a nyár forró és csapadékos, a tél hideg és száraz. Természetesen egyes területeken a domborzat jelentősen módosítja ezeket a tendenciákat.

Ásványkincsek

Ásványkincsekben Kína igen gazdag, ásványkincs-tartaléka a világon a harmadik legnagyobb. Gyakorlatilag a föld összes ásványa megtalálható az ország területén. Kínában bányásszák a világon a legtöbb kőszenet, itt állítják elő a legtöbb nyersvasat, míg nyersolajtermelésben Kína a világon az ötödik – ennek ellenére Kína vasércből, nyersolajból és más alapanyagokból is behozatalra szorul. A különféle lelőhelyek elszórva találhatók Kína területén. A legnagyobb bányászati-kohászati központ Mandzsúria, vagyis Északkelet-Kína.

Kína lakói

Népesség, népsűrűség

Kína a föld legnépesebb országa. 2007-ben a hivatalos adatok szerint 1 milliárd 329 millió lakosa volt, de a valóságban lehet, hogy ennél valamivel több. A Földön minden ötödik ember (kb. 21%) kínai; Kína népessége tíz-húsz millióval nagyobb, mint Európa, Észak-Amerika és Ausztrália népessége együttvéve. A jelenlegi vezetés minden erőfeszítése ellenére a népszaporulat is nagy, Kína lakossága évente mintegy 12-13 millió fővel nő, bár a 0,6%-os természetes szaporodási ráta alatta marad a világ átlagának. A népsűrűség a világátlag 3-szorosa (137 fő/km²), ez még nem lenne túlságosan magas (összehasonlításként: Magyarország népsűrűsége 110 fő/km²), a fő probléma a népesség eloszlásának egyenetlensége. Az ország jelentős részét kitevő északnyugati sivatagokban és a magashegységi vidékeken mindössze pár millió ember él (Például Tibet népsűrűsége 2 fő/km²), az ország lakosságának nagy része a tengerparti vidékeken, a nagy folyók völgyében és Dél-Kínában zsúfolódik össze. A terület 57%-án él a lakosság 6%-a, a maradék 43%-án él a népesség 94%-a.

Kína hagyományosan mezőgazdasági ország, a lakosság 56%-a, vagyis körülbelül 737 millió ember ma is falun él, s 44% lakik városban. Állandó beáramlás folyik a falvakból a városokba, jelenleg mitegy 100-150 millió vidéki vendégmunkás dolgozik a városokban, az ő beáramlásuk a világtörténelem legnagyobb mértékű népvándorlása. Súlyos problémákat okoz az, hogy a Föld művelhető területeinek mindössze 7%-a található Kínában (míg lakosságának 21%-a).

A népességnövekedést lassítandó a kínai kormányzat egy-két évtizede szigorú népességszabályozási politikát folytat. Ennek hivatalosan a fő elemei: 1) Késői házasságkötés; 2) Késői szülés; 3) „Egy házaspár – egy gyerek” 4) „Jobb minőségű csecsemők”. Ez azt jelenti, hogy viszonylag magas a házasságkötés korhatára (nőknek 20 év, férfiaknak 22 év), a párokat arra ösztönzik, hogy későn vállaljanak gyermeket, és ekkor is csak egyet, a kétgyermekes párok egyik tagját – hivatalos szóhasználat szerint – „rábeszélik”, hogy sterilizáltassa magát, valamint ha a magzat sérült (pl. értelmi fogyatékos lenne, ha megszületne), törvény kötelezi az anyát az abortuszra. A gyakorlatban a népességszabályozás eszközei helyenként változnak, s a szelíd feddéstől a különböző kedvezmények megvonásán át a kényszerített abortuszig terjedhetnek. Mindazonáltal az intézkedések egyelőre csak a városokban bizonyulnak hatékonynak, a falvakban a házaspároknak általában továbbra is több gyermekük születik, ezért a népesség növekedése még mindig viszonylag magas, ami súlyos problémákat okoz. A kínai népességszabályozási politikát sok nyugati bírálat éri, de nem szabad elfeledni, hogy Kína az egyetlen fejlődő ország, amely komolyan tesz valamit az egész Földet fenyegető túlnépesedés ellen.

A becslések szerint a világon mintegy 55 millió kínai él Kínán kívül. Nagy részük Délkelet-Ázsiában telepedett le (Thaiföld, Malaysia, Indonézia, Vietnam, Szingapúr, Fülöp-szigetek stb.), ahol a gazdaság nagy részét a kezükben tartják. Sok kínai él Kanadában, az Egyesült Államokban, Latin-Amerikában és Európában.

Arról, hogy hány kínai él Magyarországon, nincsen pontos adat. Számukat a különböző források 8-30 ezer közé teszik.

Nemzetiségek

Kínában 56 nemzetiség él. Ezek közül a legnagyobb a han 汉 nemzetiség, vagyis a tulajdonképpeni kínaiak, ők adják a népesség 92%-át, míg a maradék 8%-ot teszi ki a többi 55 népcsoport. A jelentősebb kisebbségek (shaoshu minzu 少数民族) a következők: zhuang (16 millió), mandzsu (10 millió), hui (9 millió), miao (8 millió), ujgur (7 millió), yi (7 millió), tujia (5,75 milliü), mongol (5 millió), tibeti (5 millió), buyi (3 millió), koreai (2 millió)

A nemzetiségek nagy része néhány tíz-, illetve százezer főt számlál. A hanok főleg Belső-Kínában, a gazdag, zsúfolt keleti és déli területeken élnek, bár a betelepítéseknek köszönhetően nemsokára valószínűleg már mindenhol túlsúlyban lesznek. A kisebbségek a szegényebb, ritkán lakott hegyekben, pusztákon, erdőségekben laknak az ország peremvidékén, Külső-Kínában. Miként a múltban, úgy a jövőben is a nemzeti kisebbségek és a kínaiak nem mindig felhőtlen kapcsolata komoly problémák forrása lehet, különösen a lámaista buddhista vallású tibetiek és a muzulmán vallású, török nyelvet beszélő, nem mongoloid ujgurok esetében.

Területi felosztás

Külső- és Belső-Kína

Kínát hagyományosan Belső- és Külső-Kínára szokták felosztani. Külső-Kínához tartoznak a hatalmas területű, de csekély népességű nyugati és északi peremterületek: Tibet, Xinjiang, Belső-Mongólia (Neimenggu 内蒙古), Qinghai 青海, Ningxia 宁夏 és Gansu 甘肃. Belső-Kína részei a sűrűn lakott középső, keleti és déli tartományok. Megjegyzendő, hogy Mandzsúria, vagyis a Pekingtől északkeletre fekvő terület történelmileg Külső-Kínához tartozott, csak a 19. század végén, a 20. század elején vált Belső-Kína részévé a nagyarányú han betelepülés következtében. A két országrész között óriási a különbség:

  • A már említett jelentős népsűrűségbeli eltérések lényegében a Belső- és Külső-Kína felosztásnak felelnek meg. A két régió területe nagyjából azonos, de Külső-Kína lakossága csak mintegy 5%-a egész Kína lakosságának;
  • Belső-Kínára az öntözéses, intenzív földművelés jellemző, míg Külső-Kínára inkább a pásztorkodás és helyenként az öntözés nélküli földművelés;
  • Külső-Kína domborzati viszonyai igen szélsőségesek, itt található a világ legmagasabb hegycsúcsa, a Csomolungma (Zhumulangma 珠穆朗玛; 8848 m), a világ második legmélyebben fekvő szárazföldi területe, a Turfáni-mélyedés (Tulufan pendi 吐魯番盆地; tengerszint alatt 154 m), a világ legjelentősebb sivatagjai közül néhány (Góbi, Takla-Makán), de vannak itt óriási mocsarak és sztyeppék is. Belső-Kínára ezzel ellentétben az alföldek, folyóvölgyek, szelídebb dombvidékek a jellemzők;
  • A zord körülmények miatt Külső-Kínában nehéz a közlekedés, ezért a történelem folyamán nem jöhetett létre gazdasági integráció sem Belső-Kínával, sem Külső-Kínán belül. Az egyetlen nagyobb forgalmú út hosszú időn át a Selyemút (Sichou zhi lu 丝绸之路) volt, amelyen a Kínai áruk eljutottak egészen Európáig. Belső-Kínában viszont a vízi utak sűrű hálózata már a középkorban nagyfokú gazdasági integrációt tett lehetővé;
  • Belső-Kínát jórészt hanok lakják, míg Külső-Kínát – legalábbis egyelőre – különféle nemzetiségek, a kínaiakétól igen eltérő nyelvvel, kultúrával, szokásokkal stb.;
  • A történelem folyamán Belső-Kína volt a tulajdonképpeni Kína, amely Külső-Kína egyes területeit időnként ugyan az adófizetőjévé tette, de szervesen nem kapcsolta őket a birodalomhoz. Külső-Kínát a mandzsu uralkodóház hódította meg Kínának a 18. században;
  • Belső-Kínában a történelem folyamán a konfucianizmus, a mahájána buddhizmus és a taoizmus honosodott meg, míg Külső-Kínában a lámaista buddhizmus és az iszlám;
  • A KNK közigazgatási felosztása is tükrözi e kettősséget: míg Belső-Kína tartományokra van felosztva, Külső-Kína inkább ún. nemzetiségi autonóm területekre, illetve nemzetiségi autonóm körzetekre.

Észak és Dél

Belső-Kínát további két részre lehet felosztani: Észak-Kínára és Dél-Kínára. Ezek szintén sok szempontból eltérnek egymástól. A kettő között a határ a nagyjából a Jangce és a Sárga-folyó között, velük párhuzamosan folyó Huai-folyó vonala (kb. a 35. szélességi fok). A kínai történelem első évezredeiben a felosztás nagyjából megegyezett a két nagy folyam vízgyűjtő területével, azóta azonban mindkét régió jelentősen kitágult, Dél-Kína a déli tengerpartig és a délnyugati területekig, Észak-Kína pedig a kínai-orosz határig. A két terület lényeges eltérései a következők:

  • Dél sokkal csapadékosabb, mint Észak, s Délen a csapadék eloszlása és a folyók vízjárása sokkal egyenletesebb, kiszámíthatóbb. Északon jóval gyakoribbak mind a szárazságok, mind az árvizek;
  • Dél-Kínában a fő mezőgazdasági termény a rizs, míg Észak-Kínában a búza és a köles;
  • Dél-Kínát összevissza szabdalják a hajózható folyók és csatornák, míg északon inkább a szárazföldi közlekedés a jellemző;
  • Észak-Kína nyelve viszonylag egységes, míg Dél-Kínában hat, egymás számára érthetetlen nyelvjárásban beszélnek az emberek;
  • Délen és Északon is a hanok teszik ki a lakosság többségét, de közöttük is vannak különbségek. Az északiaknak a különböző északi nomád törzsekkel való keveredés miatt kissé más a testfelépítésük, átlagosan 5 cm-rel magasabbak a délieknél, s erőteljesebbek, súlyosabbak náluk. A déliek alacsonyabbak, gyengébb testalkatúak, de elmondható, hogy jobb érzékük van a kifinomult művészetekhez és az üzlethez;
  • Nagy általánosítással az is elmondható, hogy Dél-Kína gazdagabb, fejlettebb, nyitottabb, de éppen ezért egy kicsit zavarosabb is, mint Észak-Kína.

Közigazgatási felosztás

Közigazgatásilag az ország 34 tartományi jogú egységre oszlik:

A nemzetiségi autonóm területek és a tartományok területe átlagosan 300 ezer négyzetkilométer, ami körülbelül három Magyarországnyi, illetve egy Lengyelországnyi vagy Olaszországnyi területnek felel meg. Természetesen a tartományok nem egyforma méretűek, Xinjiang például egymaga nagyobb, mint Kína tizenhárom legkisebb tartománya együtt. A tartományok lakóinak száma is változatos: átlagosan mintegy 38 millióan élnek egyben, de a tengerparti, illetve alföldi tartományok ennél sokkal népesebbek, míg Külső-Kína nagy kiterjedésű, főleg nemzetiségek által lakott területein jóval kevesebben élnek. A legnépesebb tartományok: Henan 河南 (97 millió), Shandong 山东 (91 millió) és Sichuan 四川 (87 millió). A legkisebb lakosságú tartományi jogú egységek: Makao (Aomen 澳門,465 ezer), Tibet (Xizang 西藏, 2,7 millió), Qinghai 青海 (5,4 millió), Ningxia 宁夏 (5,9 millió).

Régiók

Különböző gyakorlati megfontolásokból Kínát a következő régiókra szokták osztani:

Észak-Kína (Huabei 华北): Peking (Beijing 北京), Tianjin 天津, Hebei 河北, Shanxi 山西, Belső-Mongólia (Neimenggu 内蒙古)

Peking és Tianjin hatalmas, gazdag ipari és kereskedelmi központok. Kína tartományai közül Shanxiban bányásszák a legtöbb szenet. Hebei inkább mezőgazdasági tartomány – ez látja el a fővárost élelemmel –, a viszonylag fejletlen Belső-Mongóliában pedig – ahol a lakosság kevesebb, mint 10%-a mongol – a jellemző külterjes gazdálkodás mellett nehézipari termelés is folyik. A száraz, kontinentális éghajlatnak megfelelően a régió legfontosabb mezőgazdasági terménye a búza, emellett jelentős még a kukorica-, köles-, zab- és gaoliang-termesztés. Hebei egész Kínában első helyen áll gyapot-termelésben, Belső-Mongólia pedig állattenyésztéséről (ló, birka, marha, teve stb.) híres. A régió hagyományosan a hanok és az északi nomádok ütköző- és keveredési zónája volt, s hétszáz éve itt található Kína politikai központja.

Északkelet-Kína (Dongbei 东北): Liaoning 辽宁, Jilin 吉林, Heilongjiang 黑龙江

Hagyományosan ezt a területet nevezték Mandzsúriának, mivel ez volt a Kínát két és fél évszázadon át uraló mandzsu nép őshazája. Kínaiaknak eredetileg tilos volt itt letelepedni, de a 19. század második felében nagyarányú betelepülés kezdődött, s mára az őslakos mandzsuk gyakorlatilag beolvadtak a hanok közé. A kései han betelepülésnek köszönhetően Kína más tájaival ellentétben Északkeleten sok erdőség megmaradt. Mezőgazdaságilag a mérsékelt övi gabonafélék – búza, kukorica, gaoliang – a jellemzők, s ebben a régióban termelik a legtöbb szójababot, napraforgót, cukorrépát és almát. Mindazonáltal a régió leginkább az iparáról híres. A 20. század első felében a nyersanyag- és területhiányban szenvedő japánok a befolyási övezetükbe vont, ásványkincsekben igen gazdag Mandzsúriában építették ki bányászati és nehézipari bázisukat, s a KNK megörökölte ezt a bázist. Liaoning Kína legvárosiasodottabb tartománya, itt a legsűrűbb a vasúthálózat, itt bányásszák a második legtöbb szenet, székvárosának, Shenyangnak 沈雅 a gépgyártása egész Kína gépgyártásának az egynegyedét teszi ki. A Shenyangtól nem messze fekvő Anshan 鞍山 Kína legnagyobb kohászati központja, itt állítják elő a Kínában termelt acél egynegyedét. Heilongjiangban található Kína legnagyobb olajmezeje, Daqing 大庆. Megjegyzendő, hogy jelenleg a régió igen nagy válságban van a hatalmas, elavult, állami tulajdonban lévő kohászati üzemek miatt.

Kelet-Kína (Huadong 华东): Shanghai, Shandong, Jiangsu 江苏, Zhejiang 浙江, Anhui 安徽, Jiangxi 江西, Fujian 福建

Hagyományosan Kína leggazdagabb régiója, a viszonylag elmaradott, tengerparttal nem rendelkező Anhuit és Jiangsut kivéve. A Song-kortól (10-13. sz.) kezdve itt volt Kína gazdaságának szíve, itt feküdtek a rizs- és teatermesztés, valamint a selyemgyártás és -kereskedelem legfontosabb központjai. A 19. századtól elsősorban az itteni tengerparti nagyvárosokat nyitották meg a külföldiek előtt, ennek következtében máig ide koncentrálódik a modern ipar nagy része. A régió legészakibb tartománya Shandong, itt a búza-, szójabab-, gaoliang- földimogyoró- és gyapottermesztés jelentős, de a tartomány ipara, amelyet még a németek és a japánok építettek ki, szintén kiemelkedő. Shanghai Kína legnagyobb és leggazdagabb városa, a tartományi jogú egységek közül itt a legmagasabb az ipari termelés. Zhejiang Kína leggazdagabb, Jiangsu és Fujian a 3. és 4. leggazdagabb tartománya (GDP/fő-t számítva). A Jangce deltájának vidéke Kína legsűrűbben lakott területe. Shandong kivételével a régióra jellemző termény a rizs és a tea. Az egész vidéken a könnyűipar – különösen a textilgyártás – az uralkodó. Fujian szemben fekszik Taiwannal, és a taiwaniak nagy része innen származik, így Fujiant igen szoros szálak fűzik a szigethez.

Közép-dél-Kína (Zhongnan 中南): Henan, Hubei 湖北, Hunan 湖南,, Guangdong 广东, Guangxi 广西, Hainan

Ebben a régióban igen különböző tartományok találhatók. Henanban, Kína legnépesebb tartományában – az egyik legkorábban benépesült területen – a mezőgazdaság az uralkodó, itt termelik a legtöbb búzát, dohányt és szezámot, s jelentős a gyapottermesztés is. Erre épül a tartomány könnyű- és élelmiszeripara. Hubeiben főleg rizst és szóját termesztenek, és Wuhan, a tartomány székvárosa ma már nehézipari központ. Hunan tartomány a rizs, a tea és a gyapot földje, jelentős ipara egyelőre nincs. Guangxi hegyes-völgyes, nehezen megközelíthető tartomány, számos nemzeti kisebbség lakja, ipara jelentéktelen, a földeken rizst és cukornádat termelnek. Guangdong viszont Kína második leggazdagabb tartománya, székvárosa, Kanton (Guangzhou 广州) egy ideig a kínai-nyugati kereskedelem kizárólagos központja volt. Guangdong határos Hongkonggal és Makaóval, s a hongkongi tőkebefektetések egyik legfontosabb célpontja. Rizst, édesburgonyát, cukornádat és trópusi gyümölcsöket termesztenek itt, s Guangdongban állítják elő a kínai selyem egynyolcadát. A legfontosabb iparág a könnyűipar, különösen a textilipar. Guangdongban található két dúsgazdag „különleges gazdasági övezet”. Hainan, Kína második legnagyobb szigete, a 80-as években vált önálló tartománnyá és „különleges gazdasági területté”, trópusi éghajlatán főleg rizst termelnek.

Délnyugat-Kína (Xinan 西南): Chongqing, Sichuan, Guizhou 贵州, Yunnan, Tibet

Viszonylag elmaradott régió, Sichuan (és a benne fekvő Chongqing) kivételével csak az utóbbi évszázadokban vált Kína részévé. Chongqing város nehézipari központ, 1997-ig Sichuan tartományhoz tartozott (addig Sichuan volt a legnépesebb tartomány), ekkor kapott tartományi jogú városi rangot. (A környező hatalmas mezőgazdasági területeket is Chongqinghoz csatolták, így papíron Chongqing lett Kína legnagyobb városa.) A rizséről, selyméről és csípős ételeiről híres Sichuan sokáig el volt vágva Kína többi részétől, csak a 20. században épültek ki idáig a vasútvonalak, s jórészt ma is mezőgazdasági tartománynak számít. Megjegyzendő, hogy Sichuan nyugati fele földrajzilag és történelmileg Tibethez tartozik, a tartományhoz politikai okokból csatolták. A hegyes-völgyes Guizhou Kína legszegényebb tartománya, jelentős részét nemzetiségek lakják, ipara elmaradott. Yunnan valamivel fejlettebb, mint Guizhou, ásványkincsekben gazdag, s jelentős mennyiségű rizst és búzát termelnek itt. Yunnanban Kína 56 nemzetiségéből 22 megtalálható. A magas hegységek közé zárt Tibetben egészen a legutóbbi időkig szinte semmiféle ipari termelés nem folyt, a földeken pedig az árpa különböző változatait termelték. A történelem folyamán Tibet sokáig önálló állam volt – egy időben uralma nagyobb területre kiterjedt, mint a Kínai Császárságé –, csak a 18. századtól került valamelyest kínai befolyás alá, s a kínai központi kormányzat csak 1950-től gyakorol felette valódi hatalmat.

Északnyugat-Kína (Xibei 西北): Shaanxi 陕西, Gansu, Qinghai, Ningxia, Xinjiang

Elmaradott régió, a Shaanxin kívüli területei Külső-Kínához tartoznak. Shaanxi a kínai civilizáció bölcsője, valaha a kínai világ szíve volt, de mára elmaradott mezőgazdasági tartománnyá vált. A shaanxi löszföldeken főleg búzát, kölest, árpát termelnek, a tartomány iparilag fejletlen. Gansu, Qinghai, Ningxia és Xinjiang elmaradott, jórészt nemzetiségek által lakott területek, külterjes gazdálkodással. Xinjiang jelentős része sivatagos, itt főleg oázisgazdálkodás folyik, a többi területen búzát, árpát, kölest, gaoliangot stb. termelnek, illetve állatokat tenyésztenek. Az utóbbi időben létrehoztak egy-két nehézipari központot Gansuban és Xinjiangban, de a régió arculatát ez nem változtatta meg lényegesen. Gansu stratégiai jelentőségét az adta a történelem folyamán, hogy itt halad keresztül a „gansui folyosó”, amely Belső-Kínát összeköti Belső-Ázsiával. Qinghai történelmileg és földrajzilag Tibet része, politikai okokból tették önálló tartománnyá. Xinjiang lakosságának jelentős része az ujgur nemzetiséghez tartozik.

Főbb városok

Kínában összesen 10 olyan város van, amelynek lakossága meghaladja az kétmillió főt, 22 városban pedig a lakosok száma egy- és kétmillió közé esik. A városok lakosságánál figyelembe kell venni, hogy a városok közigazgatási területéhez a környező vidékek falvai és kisvárosai is hozzátartoznak, ám ezek lakói valójában nem tekinthetők városlakóknak. Kína öt legnépesebb városa (csak a tényleges városi lakosságot figyelembe véve, 2006-os adatok alapján) az alábbi:

1. Shanghai: 13,447,000 fő 2. Peking: 10,300,000 fő 3. Hongkong: 7,300,000 fő 4. Kanton: 6,560,500 fő 5. Shenzhen: 6,200,000 fő 6. Tianjin: 6,000,000 fő 7. Xi'an: 6,000,000 fő 8. Shenyang: 6,000,000 fő 9. Nanjing: 5,900,000 fő 10. Wuhan: 5,000,000 fő


Peking

Erről bővebben a Peking földrajza szócikkben olvashatsz.

A Kínai Népköztársaság fővárosa. Ez az ország politikai központja, itt állnak a központi szervek (Államtanács, Központi Bizottság, Országos Népi Gyűlés stb.) hivatalai, de emellett a város fontos ipari, kereskedelmi, turisztikai és kulturális központ is. Kína világhírű műemlékei közül sok Pekingben, illetve a környékén található, például a Tiltott Város (故宫, Gŭgōng), az Ég Temploma (天坛, Tiāntán), a Nyári Palota (颐和艕, Yíhéyuán), a Nagy Fal (长城, Chángchéng) stb. Annak ellenére, hogy nem az ország középpontjában, hanem majdhogynem az északi peremén található, már több mint hétszáz éve az ország fővárosa.

Sanghaj

Erről bővebben a Sanghaj földrajza szócikkben olvashatsz.

Kína legjelentősebb ipari és kereskedelmi központja, a tényleges városi lakosságot tekintve Kína legnépesebb, a Föld második legnépesebb városa. A múlt század közepéig jelentéktelen halásztelepülés volt, de miután az első ópiumháborút lezáró 1842-es nankingi szerződés alapján megnyitották a külföldi hatalmak előtt, gyors fejlődésnek indult, s néhány évtizeden belül a világ egyik legjelentősebb kikötővárosává vált. Ezt a szerepét máig megőrizte, egyike a világ tíz legnagyobb kikötőjének, emellett fontos ipari, kulturális és kereskedelmi központ. A tartományi jogú egységek közül itt a legnagyobb az ipari termelés, és itt a legmagasabb az egy főre jutó GDP (Hongkongot leszámítva).

Kanton

Erről bővebben a Kanton földrajza szócikkben olvashatsz.

(广州, Guăngzhōu) Dél-Kína legjelentősebb városa a 6.6 milliós Kanton, Kína második leggazdagabb tartományának, Kuangtungnak a fővárosa. Sanghaj és Tiencsin után a KNK harmadik legnagyobb iparral rendelkező városa, s mivel közel fekszik Hongkonghoz, fontos kereskedelmi központ is. Az 1839-42-es ópiumháború előtt Kantonon keresztül zajlott a kínai-európai kereskedelem nagy része, így a város hagyományosan nyitott, gazdag és nehezen ellenőrizhető.

Hongkong

Erről bővebben a Hongkong földrajza szócikkben olvashatsz.

Hongkong szintén jelentéktelen halászfalu volt egészen addig, amíg az 1842-es nankingi és az 1860-as pekingi szerződéssel Anglia ellenőrzése alá nem került a Hongkong-sziget, illetve az ezzel szemben fekvő Kowloon-félszigetet (九龙, Jiŭlóng). 1898-ban Anglia 99 évre bérbe vette a Kowloon melletti ún. Új Területeket is, amelyek így szintén a brit koronagyarmat részei lettek. Hongkong a II. világháború után indult gyors fejlődésnek, amikor vetélytársa, Sanghaj a kommunista uralom alatt hanyatlásnak indult. Az elmúlt fél évszázadban Hongkong a világ egyik legjelentősebb kereskedelmi és pénzügyi központjává vált – nem utolsósorban azért, mert a bezárkózó KNK rajta keresztül bonyolította külkereskedelmének nagy részét. A KNK ugyan nem ismerte el a kínai császárság által kötött ún. „egyenlőtlen szerződéseket”, tehát Hongkongot Kína elidegeníthetetlen részének tekintette, de hajlandó volt fenntartani a status quót a gyarmatot illetően.

1984-ben Kína és Nagy-Britannia közös nyilatkozatot adott ki, amelyben bejelentették, hogy az 1898-as szerződés lejártával 1997. július 1-jén a Hongkonghoz tartozó összes terület – tehát nem csak a bérbe vett Új területek, hanem a korábban „örökös tulajdonként” megszerzett szigetek is – visszatérnek Kínához. Ugyanakkor a KNK ígéretet tett arra, hogy az „egy ország – két rendszer” (一国两制, yìguó liăngzhì) elve alapján a visszatérést követő ötven éven át érintetlenül hagyja Hongkong kapitalista gazdasági és társadalmi berendezkedését. Jellemző a város gazdasági erejére, hogy az 1990-es évek közepén Hongkong GDP-je egynegyede volt az egész KNK GDP-jének. A gyarmat 1997-es visszatérése viszonylag zavartalanul megtörtént, s Hongkong jelenleg „különleges közigazgatási terület” státusával széles autonómiát élvez.

Megjegyzendő, hogy Hongkongban a kínai nyelv kantoni nyelvjárását (illetve második nyelvként az angolt) beszélik, ami nagyban eltér a KNK-ban hivatalos mandarin nyelvtől.

Makaó

Erről bővebben a Makaó földrajza szócikkben olvashatsz.

A Hongkonghoz közeli Makaó (澳門, Aomen), a 16. szd óta portugál birtok volt, de csak 1887-ben vált hivatalosan a gyarmatukká. Gazdasági jelentőségét a 20. szd-tól elsősorban a turizmus és a szerencsejátékok, kaszinók adták. Hongkong visszatéréséhez kapcsolódóan 1987-ben a portugál kormány lemondott Makaóról, így a négymilliós, gazdag város 1999. december 20-án visszatért Kínához, amelynek Hongkonghoz hasonlóan "különleges gazdasági körzete" lett. hulye aki ezt el olvassa es leirja mint pl:en he he ha ha

Tajvan

Erről bővebben a Tajvan földrajza szócikkben olvashatsz.

A kelet-ázsiai térség egyik legproblémásabb kérdése Tajvan. A jelenleg 21 milliós lakosságú sziget a 17. század végétől Kínához tartozott, de 1895-től egészen 1945-ig Formosa néven japán fennhatóság alatt állt. 1949-ben a kommunisták és a nacionalisták (国民党, Guómíndăng, „Nemzeti Párt”) polgárháborújának végén a vesztes Kuomintang-hadsereg és kormányzat Tajvan szigetére menekült, s ott rendezkedett be. Mivel a Kuomintang álláspontja szerint a Tajvanra menekült kormány az 1912-ben kikiáltott Kínai Köztársaság legitim képviselője, Tajvan saját magát hivatalosan Kínai Köztársaságnak nevezi. A kommunista Kína Tajvant saját tartományaként tartja számon, de ténylegesen nem gyakorol felette ellenőrzést. A KNK egyik távlati célja az, hogy visszaszerezze az uralmat a „szakadár tartomány” felett, míg a jelenlegi tajvani kormányzat igyekszik fenntartani a status quót. Bár a két kormány viszonya meglehetősen ellenséges, az utóbbi években számottevően javultak a két fél közötti gazdasági kapcsolatok, a KNK-ba érkező külföldi tőke jelentős része tajvani eredetű, s a Taiwani-szoros két partját ma már erős gazdasági és személyes szálak fűzik egymáshoz.

Személyes eszközök