Kína története

A ELTE Kínai Enciklopédia wikiből

Tartalomjegyzék

A kínaiak eredete

A kínaiak eredete tisztázatlan, nem tudni, honnan származtak. A mai Kína területén számos ősember-leletet találtak, amelyek közül a leghíresebbek a mintegy félmillió évvel ezelőtt élt „pekingi ősember” (Sinanthropus pekinensis) maradványai, de erről nem lehet megállapítani, hogy előde volt-e a mai kínaiaknak. A kínaiak tudatában úgy él az eredet kérdése, hogy a mai Kína földjén az idők kezdete óta kínaiak laktak.


Őskor és a kultúrhéroszok kora

Szócikk: Neolit kultúrák Kínában; kultúrhéroszok; Xia-dinasztia


Régészetileg az bizonyított, hogy a Kr. e. 4000–3000 körüli időkben virágzó neolit Yangshao-, illetve Longshan-kultúra tárgyi emlékeinek, díszítő elemeinek folytatása megtalálható a későbbi korok egyértelműen kínai kultúráiban is, tehát elmondható, hogy a kínai kultúra legalább 5–6 ezer éves. Ebben az időben természetesen nem beszélhetünk egységes Kínáról vagy kínai civilizációról: az ősközösségi társadalom törzsei viszonylagos elszigeteltségben éltek szétszórva a Sárga-folyó völgyében, s csak később álltak össze többé-kevésbé egységes kultúrát mutató néppé.

A szóbeli hagyományt lejegyző írott források – amelyek jóval a tárgyalt időszak utáni korból, a Kr. e. I. évezredből származnak – a kínai történelem kezdetét a Kr. e. III. évezred elejére teszik, amikor is úgynevezett „kultúrhéroszok” jelentek meg, akik lakhatóvá tették a földet, és az embereket megtanították különböző civilizációs vívmányokra. Ilyen kultúrhéroszok voltak például: Huangdi, a Sárga Császár, a kínai nép ősatyja, aki legyőzte az embereket fenyegető szörnyet, emellett feltalálta a kocsit, a csónakot és a fegyvereket; Fuxi, aki megismertette az embereket az állattenyésztéssel, a főzéssel és a házassággal; és Shennong, az „Isteni Földműves”, aki a földművelésre tanította meg őket stb. Ők természetesen legendás személyek, létüket semmi nem bizonyítja, de a kínai köztudatban elevenen él az emlékük. Mivel a történeti munkák öt kultúrhérosz tetteit tárgyalják részletesen, a kultúrhéroszok korát nevezik az Öt Császár korának is.

A hagyomány szerint az első kínai dinasztiát a Nagy Yu (Da Yu) nevű kultúrhérosz alapította, aki az általa irányított vízszabályozási munkálatokról volt híres. Dinasztiája, amely a Xia nevet viselte, állítólag a Kr. e. 23-18. századig állt fenn. A régészeti leletek nem bizonyítják egyértelműen, hogy ekkoriban Kína területén létezett volna valamiféle egységes állam.


A Shang-kor (Kr. e. 17-11. sz.)

Szócikk: Shang-dinasztia

Az első bizonyítottan létezett dinasztia a Shang volt, amely a Kr. e. 17. században jutott hatalomra az utolsó Xia uralkodó, a kegyetlenkedéseiről híres Jie hatalmának megdöntésével. A Shang királyok befolyása a Sárga-folyó középső és alsó szakaszának és mellékfolyóinak völgyére (tehát a mai Észak-Kína nagy részére) kiterjedt. A Shang állam valószínűleg nem egységes birodalom volt, hanem a Sárga-folyó vízgyűjtő területének folyóvölgyeiben élő olyan törzsek szövetsége, amelyek elismerték a Shang törzs uralkodójának politikai és szakrális elsőbbségét, adót fizettek neki és részt vettek a hadjárataiban. A Shang-korban vált elterjedté a bronz használata, amiből elsősorban fegyvereket és szertartási edényeket készítettek, ekkor alakult ki valamiféle közigazgatási rendszer, és ekkor jelent meg az írás. A Shang-kori írás két formában maradt ránk: egyrészt a bronz szertartási edények feliratain, másrészt pedig az ún. jóslócsontokon. Ezekből rekonstruálható a Shang királyok listája, illetve egyes történelmi események ideje. A Shang-kori írás felismerhetően annak az írásjegyrendszernek az őse, amelyet a kínaiak ma is használnak. A Shangok áldozatokat mutattak be az ősöknek, s a halott királyokat gazdagon ellátták mindennel, amire szükség lehetett a túlvilágon; a jádét több száz kilométerről szerezték be, hogy gyönyörű tárgyakat faragjanak belőle; mindemellett selyemhernyót is tenyésztettek.


A Zhou-kor (Kr. e. 11. sz.-Kr. e. 221)

Szócikk: Zhou-dinasztia

A Shang-házat a Kr. e. 11. században megdöntötte a Zhou-dinasztia, amely korábban a Shangok vazallusa volt. A Zhouk törzse a Wei-folyó hegyekkel körülvett, jól védhető völgyéből tört elő, ahonnan a hódító seregek könnyen végigsöpörhettek az Kínai-alföld északi síkságain. A hagyományos nézet szerint, amely a Kései Zhou-kori írásokban vált általánosan elfogadottá, a Zhou-dinasztia bölcs alapítói jogosan döntötték meg a Shang-házat, mivel annak utolsó uralkodója zsarnoki viselkedése miatt elvesztette az égi megbízatást. A Zhou-dinasztia első évszázadainak kronológiája meglehetősen feltáratlan; az első biztos dátum Kr. e. 841. Az ezt követő idők kronológiája már biztos lábakon áll, s a kínaiak erős történelmi érzékének köszönhetően a történészeknek rengeteg forrás áll a rendelkezésére.

Kezdetben a Zhou királyok olyan kisebb fejedelmeken uralkodtak, akik vagy rokoni szálakkal kötődtek hozzájuk, vagy a Shang-ház elleni háborúkban voltak a szövetségeseik. A Kr. e. 8. századra a Zhou-dinasztia uralkodóinak hatalma lehanyatlott. A fejedelmek formálisan hűséggel tartoztak ugyan a királyoknak, s a dinasztiára továbbra is némi tisztelettel tekintettek annak szakrális jellegű hatalma miatt, ám valójában a jelentősebb fejedelmek már jóval nagyobb hatalommal rendelkeztek, mint névleges uruk. Politikai okokból a fejedelemségek időnként szövetségekbe tömörültek, s elismerték az éppen legerősebb fejedelem hegemóniáját a többi állam felett. Ebben az időben szüntelen háborúk folytak, különösen a civilizált Jangce-völgyi Chu állam ellen, amely ekkoriban még saját egyedi kultúrával rendelkezett, de nemsokára a kínai birodalom részévé vált. A szövetség tagjait állandóan barbár törzsek fenyegették, amelyek nem csupán a kínai területek határain kívül éltek, hanem a kínai fejedelemségeken belül fekvő hegyes-völgyes, nehezen megközelíthető területeken is. (Hasonlóképpen, egészen a legutóbbi időkig ilyen, nem kínai törzsek népesítették be Kína egyes vidékeit.)

A kínai fejedelemségek egymással is háborúskodtak, s az erősebb államok fokozatosan bekebelezték a gyengébbeket, így a Kr. e. 5. század végére (vagyis az úgynevezett Hadakozó fejedelemségek korának kezdetére) csak hét jelentősebb fejedelemség maradt. A kínai területek így készen álltak arra a küzdelemsorozatra, amely elvezetett Kínának a Qin-dinasztia által megvalósított egyesítéséig, a császárság megalapításáig. Ez a két évszázad korábban sosem látott társadalmi és gazdasági változásokat hozott. Az egyeduralomért küzdő nagyobb államokban az igazgatás egyre inkább kikerült a hivatalukat örökletes úton szerző előkelőségek kezéből, akik hatalmukat családi kapcsolataiknak köszönhették. A helyükbe egy új osztály lépett, amelynek tagjai már érdemeik alapján emelkedtek fel. A politikai szervezetrendszer feudális jellegzetességeit bürokratikus vonások váltották fel. A társadalmi változásokat felgyorsította, hogy a korszakban a vasgyártás módszerei gyors fejlődésen mentek keresztül: ezzel a parasztság a kőkorból igen rövid idő alatt eljutott az öntöttvas használatáig – ez utóbbinak az előállítása Európában csak a 14. században sikerült. Mindez jóval hatékonyabb földműveléssel, sokkal magasabb szintű ipari termeléssel, s lényegesen nagyobb terméktöbblettel járt, amelyet háborúskodásra lehetett fordítani. Ahogy a harci szekéren alapuló arisztokratikus harcmodort felváltották a vasfegyverekkel felszerelt népes parasztseregek, a háborúk sokkal pusztítóbbakká váltak. Ugyanebben az időben a kínaiak az északi nomád népektől átvették a lovas-íjász hadviselést. A kereskedelem és a közlekedés is nagy ütemben fejlődött, a városok pedig ugrásszerű növekedésnek indultak. A rézpénzek már a Kr. e. 6. századtól használatban voltak, s a Kései Zhou-korban a kereskedelmi tevékenység egyre kiterjedtebbé vált. A kort jellemző társadalmi zűrzavar arra késztette a gondolkodókat, hogy megkérdőjelezzék a hagyományos értékeket, s az ember és a társadalom alapvető kérdései felé forduljanak. A Kései Zhou-kori filozófusok fektették le annak a politikai és erkölcsfilozófiának az alapjait, amely a későbbi korokban is a hagyományos gondolkodás leglényegesebb eleme volt.

Az ebben a korban alapított filozófiai iskolák közül a konfucianizmus és a taoizmus volt a legmaradandóbb. A Han-dinasztia idején megjelent buddhizmussal együtt, később ezek alkották a „három tanítást”, vagyis a kínaiak három legjelentősebb vallási és filozófiai rendszerét. De az ókor úgynevezett „száz iskolája” közül a konfucianizmus és a taoizmus mellett volt még egy, amely egy rövid időre óriási hatást gyakorolt a hatalomra. Ez a kíméletlen totalitárius eszméket hirdető legizmus volt, amely szerint az embereket büntetésekkel és jutalmakkal kell rávenni arra, hogy az állam akaratát kövessék. Ezt a filozófiát az északnyugati Qin állam alkalmazta, amely végül győztesként emelkedett ki a Hadakozó fejedelemségek korának küzdelmeiből.


A Qin-dinasztia (Kr. e. 221-210)

Szócikk: Qin-dinasztia

Qin fejedelemség – amelyről Kína a nyugati nyelvekben elterjedt neveit kapta – Kr. e. 221-re befejezte az összes kínai terület egyesítését, s megalapította az első császári dinasztiát. A Qin Birodalom határai Mandzsúriától Kantonig húzódtak. Ez a rövid életű dinasztia olyan intézkedéseket hozott, amelyeknek óriási hatása volt a későbbi korokra. Képzett hivatalnokokból álló császári igazgatási szervezetet épített ki, amely élesen eltért a korábbi feudális rendszertől; egyesítette az írást, amivel nagyban hozzájárult Kína hosszú távú egységesüléséhez; egységesítette a súlyokat és a mértékeket; úthálózatot épített ki, amely a könnyebb érintkezést biztosította a főváros és a birodalom többi része között; és felépítette a Nagy Falat, hogy útját állja a Kínától északra élő nomád „barbárok” betöréseinek. A Qin-dinasztiát később elítélték a hatalmas emberveszteség miatt, amellyel ez utóbbi vállalkozás járt, s amely ráadásul nem tudta Kínát megvédeni attól, hogy a birodalmat időről időre elárasszák az északi törzsek. A kínaiak, akik rendkívüli módon tisztelik az irodalmat, szintén gyűlölettel tekintettek a hírhedt „könyvégetésre”, amelyre Kr. e. 213-ban került sor azzal a céllal, hogy megsemmisítsék a rivális filozófiai iskolák írásait, s hogy elpusztítsanak minden könyvet, kivéve a Qinre vonatkozó történeti műveket és néhány gyakorlati tárgyú munkát. Bár a betiltott művek egy-egy példányát megőrizték a császári palotában, később ezek is megsemmisültek abban a tűzvészben, amely az alig tizenöt évig uralmon lévő, kegyetlen és gyűlölt Qin-házat megdöntő felkelés során tört ki. A Qin császár helyébe egy alacsony származású lázadó lépett, aki megalapította a Han-dinasztiát.


A Han-dinasztia (Kr. e. 206-Kr. u. 220)

Szócikk: Han-dinasztia

A Han-ház alapítója nem tudott azonnal erős központosított hatalmat kiépíteni, mivel rokonainak és támogatóinak igényeit örökletes adománybirtokokkal kellett kielégítenie. A helyi igazgatás csak jó néhány évtized múlva került az egész országban a központi hatalom ellenőrzése alá. A birodalom határait minden irányban kiterjesztették: délen a Han császárok befejezték annak a területnek a meghódítását, amely ma Délkelet-Kínát alkotja, s tovább nyomultak Vietnamba; északon óriási területeket foglaltak el a Nagy Falon túl, s behatoltak Koreába; nyugaton pedig elfoglalták a Tarim-medencét. A Kr. u. 2. századra, amikor az első népszámlálást tartották, a hatalmas és virágzó birodalomnak csaknem hatvanmillió lakosa volt. Erre az időre a konfucianizmus lett az állam meghatározó filozófiája – de ez már egy olyan konfucianizmus volt, amely magába olvasztott bizonyos taoista és legista elemeket. Az iskola hatalmas tekintélye azonban biztosította, hogy a Qin-kor előtt született konfuciánus klasszikusok – amelyeket időközben megtaláltak vagy rekonstruáltak – a kínai oktatás legfőbb tananyagává váljanak. Így a Han-kortól kezdve a hivatalnokok nemzedékei ezeken a műveken nevelkedtek, s ezek a művek formálták filozófiai látásmódjukat. A Han-dinasztia alkotta meg a bürokratikus közigazgatás azon formáit is, amelyek egészen a modern korig jellemzőek maradtak Kínára. Az államapparátusban azonban már ennek a dinasztiának az uralma alatt jelentkeztek a „túlburjánzó” bürokráciával járó problémák; a császárok pedig igyekeztek megkerülni a nehézkes, nem hatékonyan működő szervezetet azáltal, hogy eunuchokra, kegyencekre, titkárokra és személyes híveikre támaszkodtak. Ez utóbbi jelenség gyakori volt a kínai történelemben. A későbbi korokban rendszeresen visszatérő gazdasági gondok már a Han-dinasztia uralma alatt jelentkeztek: mind több elszegényedett paraszt volt kénytelen földjét eladni, így egyre nagyobb birtokok kerültek a gazdag földbirtokosok kezére, akiknek erejét és befolyását az állam képtelen volt korlátozni. A császári hatalmat az egymást követő erőtlen császárok is meggyengítették, s végül, egy nagyszabású felkelés következtében a birodalom csillaga végleg leáldozott.


A széttagoltság kora (220-581)

Szócikk: A Hat dinasztia kora

A Han-dinasztia 220-ban megbukott, s egy rövid időszaktól – a Nyugati Jin-dinasztia (265-316) uralmától – eltekintve Kínát csaknem négy évszázadig széttagoltság jellemezte. A 4. század elejétől Észak-Kínát lovas nomád törzsek árasztották el, s egészen 439-ig az ő apró, rövid életű államaik osztoztak a területen. 439-ben egész Észak-Kínát egyesítette a tuoba törzs, amely megalapította az Északi Wei-dinasztiát. Dél-Kínát elkerülték a barbár támadások, s bár itt sem alakult ki erős és hosszú életű kormányzat, a terület felvirágzott az északról érkezett menekültek tömegének köszönhetően, akik benépesítették a termékeny Jangce-völgyet. E terület korábban ritkán lakott határvidék volt, de ebben a korban a hagyományos kínai kultúra menedékhelyévé vált. A buddhizmus, amely a Han-korban jelent meg először Kínában, ekkorra már az egész országot meghódította. A széttagoltság időszakát a Hat dinasztia korának szokták nevezni, az után a hat egymást követő dinasztia után, amelynek 222 és 589 között Nanjing volt a fővárosa.


A Sui-dinasztia (581-618)

Szócikk: Sui-dinasztia

Az országot végül az egyik északi dinasztia, a Sui egyesítette. A Sui-ház második császára két nagyszabású vállalkozásba kezdett, amelyek hatalmas emberáldozatokkal jártak: újjáépíttette Nagy Falat, valamint csatornákat ásatott, hogy összekösse fővárosát, Chang'ant mind az északkeleti területekkel, mind pedig a Jangce-völggyel. Ez a csatornarendszer, azáltal, hogy biztosította az adógabona és az utánpótlás szállítását, nagyban hozzájárult az ország egységesítéséhez és megerősítéséhez, így a Suit követő Tang-dinasztia számára jelentős haszonnal járt. A Sui-ház azonban, hasonlóan a Qin-dinasztiához, bár sikeresen egyesítette Kínát, túlságosan gyorsan igyekezett véghezvinni a terveit. Az Észak-Korea ellen vezetett költséges és sikertelen hadjáratok tovább növelték az elégedetlenséget, s végül a dinasztia 618-ban összeomlott.


A Tang-dinasztia (618-907)

Szócikk: Tang-dinasztia

A Tang-dinasztia uralmának első fele Kína legdicsőségesebb korszakai közé tartozik. A kínaiak hatalmas területeket hódítottak vissza Közép-Ázsiában, ahonnan még a Han-kor végén szorították ki őket. Virágzó szárazföldi kereskedelem bontakozott ki, s közép-ázsiai kereskedők jelentek meg Chang'anban, amely akkoriban egymilliót meghaladó népességével a világ legnagyobb városa volt. Perzsa és arab hajók kötöttek ki Kantonban, ahol szintén népes külföldi kolónia élt. A művészeteket és a zenét számos közép-ázsiai hatás érte, s az idegen vallás, a buddhizmus továbbra is virágzott. A korszak a valódi kozmopolitizmus kora volt, csakúgy, mint a nagy költőké és festőké. A hivatalnokvizsgák rendszere, amelyet a Sui-dinasztia vezetett be újra, tovább fejlődött egészen addig, amíg a hivatalukat vizsgával megszerzők ellensúlyozni tudták az arisztokrácia hatalmát. Végül a hivatalnokvizsga lett a hivatalszerzés legmegbecsültebb módja, s egyúttal ez biztosította a leggyorsabb társadalmi felemelkedést. A dinasztia uralmának elején a katonai szolgálatot fegyveres milíciák látták el, de a hosszú északi határvonal védelmének és a meghódított közép-ázsiai területek ellenőrzésének terhei miatt szükségessé vált, hogy hosszú szolgálati idejű katonákból álló nagy létszámú helyőrségeket alakítsanak ki. [755]-ben An Lushan, az északi határvidék egyik katonai parancsnoka, aki a folyamat eredményeként túlságosan nagy hatalomra tett szert, lázadást indított, amely jelentősen meggyengítette az uralkodóházat. A lázadás leverése után a központi irányítás már nem volt elég hatékony, s néhány terület gyakorlatilag függetlenné vált az udvartól. Az An Lushan-felkelés előtti korszak terjeszkedő politikájának helyére az idegengyűlölet lépett, a buddhista vallás pedig a 845-ös nagy buddhistaüldözés után hanyatlásnak indult. 906-ban a Tang-dinasztiát megdöntötték, s Kína ismét darabokra hullott.


Az Öt dinasztia kora (907-960)

Szócikk: Öt dinasztia

A Tang-ház bukása után Kína számos kis államra hullott szét: öt rövid életű dinasztia uralta Észak-Kínát, a déli területeken pedig számos önálló királyság osztozott.


A Song-dinasztia (960-1279)

Szócikk: Song-dinasztia

960-ban a következő nagy dinasztia, a Song-ház szerezte meg a hatalmat Észak-Kína felett, s 978-ra a független déli államokat is sikerült meghódítania. A korai Song kormányzat, amelynek fővárosa Kaifengben volt, rendkívül kifinomult és bonyolult kiválasztási és előléptetési rendszert dolgozott ki a hivatalnokok számára, s a bürokráciát ettől kezdve a vizsgafokozattal rendelkezők uralták. A nyomtatás fejlődése, amely a Tang-kor második felében kezdődött, lehetővé tette, hogy mind többen részesüljenek oktatásban. Az új nagyvárosok növekedésével tömeges igény támadt a népszerű irodalmi művekre. Területét tekintve azonban a Song-ház soha nem tudta visszaállítani azt a nagyhatalmi helyzetet, amely a Tang-kor első felét jellemezte. Peking környékét és az északnyugati területek egy részét barbár államok uralták, amelyek számára minden évben nagy összegeket kellett fizetni a béke megőrzése érdekében. 1126-ban a mandzsúriai dzsürcsik elfoglalták Észak-Kínát, s megalapították a Jin (Kin) Birodalmat. A Song udvar délre menekült, ahol Hangzhouban rendezte be új fővárosát. Észak-Kína újbóli elvesztése felgyorsította azt a folyamatot, amely során Kína gazdasági és kulturális központja délre helyeződött át. A Jangce völgyének – amelynek még hatékonyabb művelés alá vonását a robbanásszerű technológiai fejlődés is elősegítette – gazdag vidékei között virágzó belkereskedelem zajlott, s a történelem során először bontakozott ki olyan jelentős tengeri kereskedelem, amelyet nem idegen, hanem kínai hajók bonyolítottak.


A Yuan-dinasztia (1271-1368)

Szócikk: Yuan-dinasztia

1234-ben a mongol hódítók, a Dzsingisz kán által indított pusztító hadjáratsorozatuk részeként elsöpörték a Jin Birodalmat. A hódítás katasztrofális következményekkel járt Észak-Kína számára, de mire 1279-ben a mongolok Dél-Kínát is elfoglalták, a hódítók már késznek mutatkoztak arra, hogy hallgassanak a kínai tanácsadók szavára. Kubiláj már sokkal inkább az Ég Fiaként uralkodott, mint mongol kánként, így a déli területek jóval kevesebbet szenvedtek uralma alatt. Ez volt az első alkalom, hogy egész Kína idegen hódítók kezére került. A hivatalnokvizsgákat egy időre szüneteltették, s az igazgatásban számos külföldit alkalmaztak. A mongol birodalom nagy kiterjedésének köszönhetően lehetővé vált, hogy az európaiak eljussanak Kínába. Marco Polót és számos kortársát még az idegen fennhatóság idején is elkápráztatta Kína roppant mérete, gazdagsága, városainak fénye és hatalmas népessége. Ugyanebben az időben a fejlett kínai civilizáció számos találmánya eljutott Európa elmaradottabb országaiba. A mongolok megőrizték saját kultúrájukat, s nem olvadtak bele a kínai népességbe.


A Ming-dinasztia (1368-1644)

Szócikk: Ming-dinasztia

A mongolok uralmát népfelkelések döntötték meg, helyükbe 1368-ban a Ming-dinasztia lépett, amelyet egy paraszti származású lázadó alapított. A dinasztia székhelye eleinte Nanjing volt, de 1421-ben áthelyezték Pekingbe, ahol gyönyörű új fővárost építettek. Ez volt a Kínai Népköztársaság mai fővárosának közvetlen elődje. A mongolok azonban továbbra is sok gondot okoztak, ezért nagy császári hadseregeket kellett állomásoztatni a Nagy Fal mentén. A Ming-kor elején Kínának még mindig fejlett haditengerészete volt, s erős flottája Zheng He, az eunuch-admirális vezetésével olyan távoli vidékekre is eljutott, mint India, a Perzsa-öböl és Kelet-Afrika. A Ming-ház alapítója zsarnoki eszközökkel uralkodott, sok hivatalnokot kivégeztetett. A kínai kormányzatban később tovább erősödött az önkényuralmi jelleg, ami azzal járt, hogy, ha gyenge császár került trónra, akkor a hatalom – a demoralizálódó hivatalnoki apparátus helyett – eunuchok vagy más, trónhoz közeli személyek kezébe került. A szellemi életen a sablonos gondolkodásmód kezdett eluralkodni, s a konfuciánus klasszikusok ortodoxnak tartott értelmezése, amelyet a Song-korban dolgoztak ki, kötelező érvényűvé vált. A nagy központokban az iparosodás és a kereskedelmi élet egyre jobban fellendült, a városok virágzása tovább folytatódott, de a népesség jelentős növekedése miatt, amelyet nem kísért a mezőgazdaság fejlődése, Kína egyes területeire nagy nyomás nehezedett. A 16. században feltűntek a Távol-Keleten az első európai hajók. A portugál tengerészek 1511-ben, nem sokkal Malaka elfoglalása után érték el a kínai partokat. Őket hamarosan hittérítők követték, de csak 1601-ben vált lehetővé, hogy Matteo Ricci jezsuita missziót alapítson Pekingben.


A Qing-dinasztia (1644-1911)

Szócikk: Qing-dinasztia

A Ming-kor utolsó évtizedeit parasztlázadások kísérték, de végül a mandzsuk – a dzsürcsik leszármazottai – lettek azok, akik 1644-ben elfoglalták Pekinget, s Qing néven megalapították az utolsó császári dinasztiát. Államberendezkedésükben kínai mintákat követtek, így lényegében nem változtattak a kínai politikai rendszeren. Bár igyekeztek elkerülni az asszimilációt – megtiltották a kínai-mandzsu vegyes házasságokat, s eredeti szállásterületüket is leválasztották Kínáról, megakadályozandó a kínaiak betelepedését –,gyorsan átvették a kínai kultúrát, s arra törekedtek, hogy elnyerjék a kínai értelmiség támogatását. Három nagy uralkodójuk – Kangxi, Yongzheng és Qianlong császárok – alatt, akik 1661-től 1795-ig ültek a trónon, Kína ismét felvirágzott. A belső béke mellett sikeres hadjáratok indultak a kínai fennhatóság visszaállítására Közép-Ázsiába és más olyan területekre, amelyeket a régi dicsőséges dinasztiáknak már egyszer sikerült az uralmuk alá vonniuk. A mandzsu birodalom első másfél évszázadának sikerei azonban csak késleltetni tudták az életkörülmények romlását, a népesség ugyanis túlnőtt azon a határon, amelyet a hagyományos mezőgazdaság el tudott tartani. A hivatalnokokat olyan vizsgákon választották ki, amelyeknek központjában az ideológiai azonosulás állt, s nem jutott hely bennük a hatalmas és bonyolult állam irányításához szükséges ismereteknek. A bürokrácia, amelyet átitatott a korrupció, nem volt elég erős ahhoz, hogy megállítsa a hanyatlást. A 19. században a gondokat tovább fokozta a nyugati országok behatolása Kína területére, valamint a taiping-felkelés okozta pusztítás. Végül a 20. század elején a kínaiak nem csak a mandzsukkal, de az egész császári rendszerrel szembefordultak.


A köztársasági kor (1912-1949)

1912 elején kikiáltották a Kínai Köztársaságot, de az ország mintegy másfél évtizedre darabokra hullott szét, s az egyes területeken hadurak uralkodtak. Az 1920-as években megerősödött a Sun Yat-sen alapította Guomindang (Nemzeti Párt), s megalakult a Kínai Kommunista Párt. 1927-re a Chiang Kai-shek által vezetett Guomindangnak sikerült egyesíteni Kína nagy részét, ahol autokratikus, egypárti kormányzást vezetett be. Közben egyes vidéki területeken véres polgárháborút vívott a kommunistákkal. A japánok 1937-es inváziója kiegyezésre szorította a Guomindangot és a kommunistákat, de az 1945-ös japán fegyverletétel után hamarosan kitört közöttük a polgárháború. A harcból végül a Mao Zedong vezette kommunisták kerültek ki győztesen, akik 1949-ben megalapították a Kínai Népköztársaságot. Chiang Kai-shek Taiwanra szorult vissza, ahol azóta működik a - Népköztársaság által el nem ismert - Kínai Köztársaság.


A Kínai Népköztársaság (1949-)

A kínai kommunisták az 1950-es évek közepéig viszonylag mérsékelt politikát folytattak, s rövid idő alatt sikerült helyreállítaniuk Kína gazdaságát. Az általa túl lassúnak tartott fejlődéssel elégedetlen Mao Zedong, a párt elnöke, 1958-ban megindította a "nagy ugrás" nevű kampányt, amelynek során a parasztságot hatalmas népi kommunákba szervezték, s mindent az iparosításnak rendeltek alá. A nagy ugrás hatalmas éhínséghez vezetett, ami Mao pozíciójának megrendülésével járt. Mao ezért 1966-ban kirobbantotta a "kulturális forradalmat", amelynek során nemcsak a pártvezetés nagy részét, hanem a kínai értelmiséget is meghurcolták. A kulturális forradalom hivatalosan 1976-ban, Mao halálával ért véget.

Rövid hatalmi harc után a hatalom Deng Xiaoping kezébe került, aki meghirdette a "reform és nyitás" politikáját. Az 1970-es évek végétől - az 1989-es Tiananmen téri eseményeket leszámítva - Kínát a viszonylagos stabilitás, illetve a hatalmas mértékű gazdasági és technikai fejlődés jellemzi.


Lásd még

Személyes eszközök