Kínai névadás

A ELTE Kínai Enciklopédia wikiből

A kínaiak neve alapvetően családnévből és utónévből áll, de a csecsemőként kapott utónév mellett régen a kínaiak más neveket is kaphattak, illetve felvehettek.

A családnevek és utónevek rendszere nagyjából a Hadakozó fejedelemségek korára (Kr. e. 5–3. sz.) alakult ki, korábban csak az arisztokratáknak volt nemzetség- vagy családnevük.

A kínaiban a családnév (xing 姓) megelőzi a utónevet (ming 名), csakúgy, mint a magyarban. A xing általában egyszótagos, de létezik néhány kétszótagos családnév is (pl. Sima 司馬, Zhuge 諸葛, Ouyang 歐陽). Családnévből nincs használatban túl sok: jelenleg a száz leggyakoribb xing valamelyikét viseli a kínaiak 85%-a, s ezen belül is van néhány rendkívül elterjedt: a szárazföldi Kínában lakó hanok 7,9%-a Li 李, 7,4%-a Wang 王, 7,1%-a Zhang 張, s nem sokkal kevesebb a Liu 劉, a Chen 陳 és a Yang 楊. A családnév apáról fiúra öröklődik, s a feleségek általában nem veszik fel férjük nevét.

Az utónevek egy vagy két szótagból állnak, s kiválasztásuknál nincsenek megkötések, vagyis gyakorlatilag bármely jelentéssel bíró szó lehet utónév (tehát nincs egy olyan névlista vagy utónévkönyv, amelyből a szülőknek választaniuk kellene). A lánygyermekek gyakran kapnak nőiességgel, szépséggel kapcsolatos nevet (pl. virágokét), a férfiak pedig férfiasságra, erőre, sikerre utalót.

A régi Kínában az elit tagjai életük során több nevet is viseltek. 20 éves korukban, felnőtté válásukkor a férfiak – általában két szótagból álló – adott nevet (zi 字) kaptak, innentől fogva eredeti utónevükön csak szüleik, idősebb rokonaik szólíthatták őket, a velük egyenrangúaknak az adott nevet volt illő használni (az embernek saját magára viszont utónevén kellett hivatkoznia). Az adott név gyakran valamiképpen utalt az eredeti utónévre. A császárok utóneve névtabu alá esett, vagyis uralkodásuk alatt az uralkodók mingjében szereplő írásjegyeket tilos volt leírni; ugyanígy, a szülőtisztelő ember sosem írhatta le szülei utónevét.

Sok írástudó idővel felvett nevet (hao 號) is választott saját magának (vagy kapott másoktól), s például ezen a néven jelentette meg műveit. A felvett név általában az illető személyiségére, lakóhelyére, kedvtelésére stb. utalt. Mindezek mellett léteztek még ragadványnevek, diáknevek, szerzetesi nevek, írói nevek, tiszteleti nevek stb.

A kivételesen kiemelkedő személyiségek haláluk után – érdemeikre utaló – halotti nevet (shi 諡) is kaptak, amelyen az utókor emlegette őket, az életükben használt név helyett. Az elhunyt uralkodóknak emellett még úgynevezett templomi nevet (miaohao 廟號) is adtak, amelyen a nekik bemutatott áldozatok során emlegették őket. A kéttagú templomi névben dinasztialapítóknál csaknem mindig szerepelt a zu 祖 („ősatya”), a további császároknál pedig a zong 宗 („ős”) írásjegy.

Manapság a család- és utóneveken kívül más neveket nemigen használnak, bár az írók gyakran jelentetik meg műveiket írói álnevükön. A múltban azonban a kínai névadási gyakorlat meglehetősen bonyolult volt, s egy személy számos különböző néven is szerepelhet a forrásokban. Az uralkodóknál ez leggyakrabban a templomi név, illetve a Ming- és Qing-kori császároknál az uralkodási éra neve, ami szigorú értelemben ugyan nem számít névnek, de a gyakorlatban akként szokás használni.

Személyes eszközök