Könyvnyomtatás

Innen: ELTE Kínai Enciklopédia
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

A könyvnyomtatás egyike a nagy kínai találmányoknak. A fadúcos nyomtatást a kínaiak már több mint félezer évvel Gutenberg előtt ismerték.

A fadúcos nyomtatás, illetve a táblanyomtatás már valószínűleg a Tang-dinasztia 唐 (618-907) uralkodásának első felében ismert volt. A módszer lényege, hogy a szövetekre, leginkább selyemre, később pedig papírra egyedileg faragott fatáblák segítségével nyomtattak. Egy fatáblára egy egész oldalnyi szöveg inverzét felvéstek. A ma ismert legkorábbi kínai nyomtatott mű egy Gyémánt szútra, mely 868-ból származik, és már egy igen fejlett fanyomódúcos könyvnyomtatási technikáról árulkodik, s illusztrációkat is tartalmaz. A szútrát a magyar származású Stein Aurél találta meg 1907-ben a dunhuangi barlangtemplom befalazott könyvtárában.

A táblanyomtatás igen fáradtságos módszernek bizonyult, a festék gyakran szétfolyt, a szövegek így sokszor olvashatatlanná váltak. A technika tökéletesítése szükségszerű volt, folyamatos kísérletezések következtek, amellyel a nyomtatványok minősége jelentősen javult.

Egy Bi Sheng nevű tudós 1041-ben feltalált egy új módszert, a mozgatható nyomóelemeket alkalmazó technikát. Égetett agyagírásjegyeket használt, melyek bár törékenyek voltak, felületük sima volt, nem úgy, mint a változó érdességű fa nyomóelemeké. Az írásjegyeket egyenként formálta meg, s a kiszedni kívánt oldalt az előre elkészített írásjegyekből állította össze, amelyeket egy keretbe foglalt. Az eljárás nem terjedt el széles körben, a kínai írásjegyek sokasága miatt ugyanis az írásjegyenkénti szedés igen nehézkes volt, így a mozgatható nyomóelemes technika előnyei nem lettek olyan látványosak, mint Európában. Kínában, Koreában, Japánban, illetve a többi távol-keleti országban a kísérletezések és a tökéletesítések ellenére a táblanyomtatás maradt az uralkodó évszázadokig, míg a modern európai könyvnyomtatási technika meg nem jelent.

A Yuan-dinasztia 元 (1271-1368) uralkodása idején a nyomtatás újabb lendületet kapott, egy bizonyos Wang Chen nevű nyomdász fa nyomóelemeket használt, és kidolgozta a forgatható szedőasztalt. A Ming-dinasztia 明 (1368-1644) uralkodásának középső szakaszában ónból készítettek nyomóelemeket, a dinasztia uralkodásának második felében pedig bronzból, később ismét a fa nyomóelemek használata lett az általános. (Európában a mozgatható nyomóelemes könyvnyomtatást Johann Gutenberg, aranyművesből lett nyomdász találta fel 1450 körül.)

A nyomtatás technikája a kínai felfedezés után nem sokkal eljutott Koreába. A módszer iránt a koreaiak fogékonynak bizonyultak, számos kísérletezés után, 1234 körül, a Koryo-korszak végén, a mozgatható nyomóelemeket uralkodói támogatással már bronzból készítették. A könyvnyomtatás, akárcsak a papír, koreai közvetítéssel jutott el Japánba, jóllehet ők a mozgatható nyomóelemes nyomtatást már a jezsuita hittérítőktől is ismerték. Alessandro Valignani atya 1590-ben egy nyomdagépet is vitt magával Japánba.