Konfucianizmus

A ELTE Kínai Enciklopédia wikiből

A konfucianizmus a Nyugati Zhou-kor végén létrejött filozófiai iskola, illetve átfogó eszmerendszer. Megalapítójának Konfuciuszt tartják, innen nyerte el nyugati nevét. A kínai elnevezés (rujia, rujiao, ruxue) jelentése: az írástudók tanítása, iskolája.

Tágabb értelemben konfucianizmusnak nevezik azokat a Zhou-korban kialakult vallási-etikai, valamint társadalmi-politikai eszméket és intézményeket, amelyek évezredeken át meghatározták a kínai társadalom jellegét, az államrendszert, s az egész kínai életformát. Szűkebb értelemben a konfucianizmus Konfuciusznak és követőinek etikai-filozófiai-államelméleti tanait jelenti. A kutatók véleménye megoszlik abban a kérdésben, hogy vallás-e a konfucianizmus. Egyesek vallásnak tekintik, mivel az ősőknek bemutatott áldozatok, a rítusok, a szertartások rendkívül fontos szerepet kapnak benne. Mások viszont kétségbe vonják ezt azon az alapon, hogy a konfucianizmus alapvetően az emberek közti viszonyt tárgyalja, nem pedig az ember és valamilyen transzcendens hatalom kapcsolatát.

A konfucianizmus első jelentősebb képviselője Konfuciusz – akiről az iskola a nevét kapta – a Kr. e. 6–5. században élt, a Zhou-dinasztia válságának idején. Tanításai az utókor által lejegyzett Beszélgetések és mondások (Lunyu) című munkában maradtak fenn. Az ő követője volt Menciusz (Mengzi, Kr. e. 4–3. sz.), valamint Xunzi (i. e. 4–3. sz), az ő nevük alatt is fennmaradt egy-egy mű. Hivatalos államideológiává a konfucianizmust Han Wudi császár tette (Kr. e. 141-87), a kor kiemelkedő konfuciánus gondolkodójának, Dong Zhongshunak a tanácsára.


A konfucianizmus tanításai

A konfucianizmus főleg társadalom- és erkölcsfilozófia: elsősorban azzal foglalkozik, hogy milyen módon lehet harmonikus társadalmat teremteni ebben a világban. A konfuciánus elképzelések szerint az ideális társadalom és állam hierarchikus; élén az uralkodó áll, aki rendelkezik minden szükséges erénnyel. Az államot erényes hivatalnokok igazgatják. A társadalomban mindenkinek megvan a maga megszabott helye, s mindenkinek a maga státusza által meghatározott kötelességeket kell ellátnia. Az alárendeltek tisztelettel és engedelmességgel tartoznak feljebbvalójuk iránt, a fiatalabbak az idősek iránt. A tökéletességre törekvő embereknek rendelkezniük kell az olyan alapvető erényekkel, mint pl. emberség (ren), kötelességtudat (yi), szertartásosság (li), bölcsesség (zhi) stb.

A konfuciánus gondolkodás az embereket két kategóriába sorolja: vannak „kis emberek” (xiaoren) és „nemes emberek” (junzi). „Nemes emberré” valaki nem származási alapon, hanem erkölcsi tökéletességgel, állandó önműveléssel válhat, s mindenkinek az a feladata, hogy nemes emberré váljon.

A társadalmat öt alapvető kapcsolat határozza meg: a fiú és az apa, az alattvaló és az uralkodó, a feleség és a férj, a fiatalabb és az idősebb, valamint a barátok egymás közötti kapcsolata. Az utóbbi kivételével mindegyik szigorú alá-fölérendeltségi viszonyon alapul.

Mivel az ősi aranykorban a harmónia egyszer már megvalósult, vissza kell térni a régi bölcs uralkodók kormányzati módszereihez. A helyes viselkedést, az erényeket leginkább a régi bölcsek írásainak tanulmányozása révén lehet elsajátítani, ezért rendkívül fontos a klasszikus könyvek kultusza. Ennek fő tárgya „a négy könyv és az öt klasszikus” (sishu wujing): Beszélgetések és mondások, Mengzi, A nagy tanítás (Daxue), A közép mozdulatlansága (Zhongyong); valamint Dalok könyve (Shijing), Írások könyve (Shujing), Tavaszok és őszök évkönyve (Chunqiu), Szertartások feljegyzései (Liji), Változások könyve (Yijing).


A konfucianizmus fejlődése

A konfucianizmus első korszaka a Keleti Zhou-korra tehető, mikor Konfuciusz tömören megfogalmazta iskolájának alaptanításait, amelyeket később Menciusz és Xunzi fejtett ki részletesen. Ekkor a konfucianizmus egy volt csupán a filozófiák közül, amelyet a legista eszközökkel kormányzó, Kínát egyesítő első császár, Qin Shi Huangdi betiltott. A konfuciánus könyveket elégette, konfuciánus tudósokat végeztetett ki.

A második korszakban, a Han-korban Dong Zhongshu munkásságának köszönhetően a konfucianizmus átvett bizonyos elemeket a legizmusból és a kozmológiai elméletekből, s így a Han-dinasztia államideológiájává lépett elő. Konfuciánus írástudók segédkeztek az Égnek bemutatott és más áldozatok szertartásainak kidolgozásában. Bevezették a vizsgarendszert, amelyen a jelölteknek a konfuciánus öt klasszikusból kellett vizsgát tenniük, s ezután nyerhettek el hivatali állást. A kor két, egymással vitában álló konfuciánus iskolája: az "új szövegek" és a "régi szövegek iskolája|régi szövegek" iskolája. Az előbbi kiemelkedő alakja Dong Zhongshu, míg az utóbbié Wang Chong és Yang Xiong.

A harmadik korszakban, a Song-korban a taoizmus és buddhimus hatására létrejött a neokonfucianizmus, amely a buddhizmus által feltett metafizikai és ontológiai kérdésekre a konfuciánus klasszikusokban kereste meg a választ. A korai Song-kor öt neokonfuciánus mestere: Zhou Dunyi, Shao Yong, Zhang Zai, Cheng Hao és Cheng Yi. A korai mesterek munkássságát foglalta össze Zhu Xi , aki az öt klasszikus elé helyezte a négy könyvet. A Zhu Xi által képviselt racionalista irányzat (lixue) mellett a neokonfucianizmus másik nagy irányzata az idealizmus (xinxue). Az előbbi iskola minden dolgot a Nagy Végsőre vezet vissza, míg az utóbbi a tudatra. Az idealista iskola két kimagasló képviselője: Liu Jiuyuan és Wang Shouren, ismertebb nevén Wang Yangming.

A konfucianizmus negyedik korszaka a Kína és Nyugat közti politikai és kulturális kapcsolat szorosabbá válásához kapcsolódik. Az idegen eszmék hatására a modern neokonfuciánus gondolkodók a kor szellemének megfelelően igyekeztek módosítani filozófiájukat. A korszak kimagasló alakjai: Xiong Shili, Feng Youlan, Mou Zongsan. A konfucianizmus Kínán kívül is elterjedt: Koreában, Japánban és Vietnámban a helyi sajátosságoknak megfelelően átalakuláson ment keresztül.

A konfucianizmus a Han-kortól kezdve - a folyamatos módosulás közepette is - a legmeghatározóbb kínai iskola volt, tanításai az egész társadalomfejlődést meghatározták, egészen a 20. század elejéig. A régi bölcsek és írások kultuszával hozzájárult a kínai társadalom konzervativizmusához; az ősök kultusza a kínaiak legfőbb vallási megnyilvánulása lett; szertartásos szabályrendszere meghatározta a családon belüli és kívüli élet viszonyait; műveltségkultusza a hivatalnoki versenyvizsgák rendszerének kialakulásához vezetett; az államról szóló tanításai mind az uralkodóknak, mind a reformereknek és lázadóknak fontos hivatkozási alapul szolgáltak.


Irodalom

H. Maspero, Az ókori Kína. Gondolat, 1978. Sz. Vasziljev, Kultuszok, vallások és hagyományok Kínában. Gondolat, 1977.

Személyes eszközök