Song-dinasztia

A ELTE Kínai Enciklopédia wikiből

A Song-dinasztia 9601279 között uralkodott Kínában. A Songot az Öt dinasztia korszaka előzte meg, utána pedig a Yuan-dinasztia következett. A Song-dinasztával egy időben uralkodott kínai területeken a kitaj Liao-dinasztia, a dzsürcsi Jin-dinasztia és a tangut Xi Xia-dinasztia. A Song-dinasztia két korszakra osztható: a 960 és 1127 között uralkodó Északi Song-dinasztiára, illetve az 1127-1279 közötti Déli Song-dinasztiára. Az Északi Song-ház csaknem egész Kínát uralta, a Déli Song azonban csak Dél-Kínát.


Tartalomjegyzék

A dinasztia megalapítása

Az Öt dinasztia közül az utolsóban, Késői Zhouban (Hou Zhou 后周) 960-ban a Zhao Kuangyin 趙匡胤 nevű hadvezér vette át a hatalmat, aki országa nevét Songra 宋 változtatta, s Song Taizu 宋太祖 néven uralkodott (960–976) Kaifeng 開封 fővárossal. Uralmának megszilárdítása után módszeres hódításokba kezdett, és sorra elfoglalta a többi kínai államot. Belső-Kína egyesítését öccse, Song Taizong császár 宋太宗 (976–998) fejezte be 979-ben, de az északon egyre erősödő és terjeszkedő kitaj Liao államot nem tudta legyőzni, és a Tangok által valaha uralt közép-ázsiai területeket sem volt képes visszaszerezni. Mindenesetre a tulajdonképpeni kínai területek a Song-ház uralma alá kerültek, ami viszonylagos nyugalmat biztosított a következő másfél évszázadra.


„Középkori gazdasági forradalom”

Az Öt dinasztia korában és a Song-kor elején – az ingatag politikai helyzettől függetlenül – óriási változások történtek a kínai gazdaságban. Ennek oka számos új eszköz felfedezése, illetve régebbi találmány tökéletesítése volt, aminek következtében a termelés megugrott, s a termelt felesleg nagymértékű kereskedelemre és városiasodásra adott lehetőséget. A változások a mezőgazdaságban kezdődtek: az eddig csak a Jangce-deltában alkalmazott öntözéses rizstermesztés elterjedt egész Dél-Kínában; megindult a növénynemesítés, a Délkelet-Ázsiából behozott jobb vetőmagok használata; mindenhol a helyi talajnak és éghajlatnak legjobban megfelelő gabonafajtákat kezdték termeszteni; számos technikai újítás történt az öntözésben (pl. önműködő merítőkerék használata) stb. Mindemellett ugrásszerűen fejlődött a bányászat, a Song-korban egy nagyságrenddel több réz- és vasércet bányásztak, mint a Tang-korban, s széles körben elterjedt a szén használata is.

A mezőgazdaság termelékenységének a népességszámnál sokkal gyorsabb növekedése jelentősen megnövelte a kereskedelmi forgalmat, s lehetővé tette, hogy széles, a mezőgazdasági termelésben részt nem vevő társadalmi rétegek jöjjenek létre (iparosok, kereskedők, minden eddiginél nagyobb hivatalnokapparátus stb.). Ennek következtében nagymértékű városiasodás zajlott le Kína-szerte, a Song-korban a becslések szerint a lakosság 6–7.5%-a lakott a százezernél nagyobb lakosú városokban – ez az akkori világban egyedülállóan magas arány volt. A leglényegesebb változás a kereskedelmi forgalom hirtelen bővülése, illetve az ehhez kapcsolódó mentalitás átalakulása volt. Míg korábban a kereskedelem a gazdagok luxusigényeinek kielégítését szolgálta, s a lakosság döntő többségét kitevő parasztság zárt, önellátó faluközösségekben élt, amelyek nem vettek részt a kereskedelemben, a Song-kortól kezdve, tehát nagyjából az első évezred végétől Kína óriási, nyüzsgő piaccá vált, ahol mindenki igyekezett feleslegét eladni és más vidékeken termelt árucikkeket vásárolni. „(A Song-korban) a piaccal való kapcsolatok gyarapodása a kínai parasztságot észszerűen gondolkodó, alkalmazkodásra képes, haszonra törekvő kisvállalkozóvá tette.” (Mark Elvin) Az egyes vidékek tehát szakosodtak a termelésben, volt ahol ezután kizárólag teát, volt, ahol csak rizst, volt, ahol csak gyümölcsöket termeltek. A vidékek ilyenfajta szakosodása mind a mai napig megmaradt.

A kereskedelem növekedése miatt egyre nagyobb forgalomban lévő pénzmennyiségre lett szükség, s bár a Song-dinasztia virágkorában a rézpénzkibocsátás húszszorosa volt a Tang-korinak, ez is elégtelennek bizonyult: emiatt először megjelentek a különféle váltók, majd 1024-ben a világ első igazi papírpénze (nem sokkal ezután pedig sor került a világtörténelem első bankóprés-inflációjára is).

Mindeközben a mezőgazdasági újításokon kívül is számtalan technikai felfedezés, találmány segítette a gazdaság fejlődését: a vasgyártáshoz szenet használtak; a puskaport, amiből eddig csak tűzijátékokat készítettek, tűzfegyverekhez is használni kezdték (megjelentek az első repeszbombák, lángszórók és ágyúk); a selyemfeldolgozásban és a kenderszövet készítésében egyre tökéletesebb fonógépeket alkalmaztak; az ismeretek terjesztését pedig a fadúcos nyomtatás szolgálta, amelyet a 9. században találtak fel buddhista szerzetesek a tanaik terjesztéséhez, s a 10–11. században – Gutenberg előtt mintegy fél évezreddel – kezdtek széles körben használni.

A gazdasági fellendülés következtében Kína népessége is ugrásszerűen megnövekedett, s sokak szerint a Song-kori gazdasági forradalom teremtette meg az alapját a későbbi óriási népességszámnak. Kína lakóinak száma a Han- és a Tang-kori csúcsponton körülbelül 65 millió volt, ez a szám a 11. századra elérte a 140 milliót. Mivel a gazdasági forradalom jobbára Dél-Kínában éreztette hatását, a népesség hirtelen növekedése felgyorsította a népességi súlypont délre tolódásának a Déli és északi dinasztiák korában elkezdődött folyamatát. Míg a Han-kor végén a lakosság háromnegyede élt északon és egynegyede délen, a Song-korra ez az arány megfordult, s a mongol hódítás után, a 13. század végén a lakosságnak már kilencven százaléka Dél-Kínában élt (ma körülbelül 50–50% a megoszlás).


Külső támadások

A gazdaság rohamos fejlődése ellenére a Song-kormányzat viszonylag gyenge maradt a korábbi nagy dinasztiákhoz képest. Ennek külső és belső okai egyaránt voltak. Kívülről elsősorban a már említett kitajok fenyegették Kínát. A Liao állam másfél évszázadon keresztül újabb és újabb támadásokat indított a Song Kína ellen, hogy saját határait mind délebbre tolja. 1004-es és 1042-es hadjáratukkal újabb területeket hódítottak el a Songoktól, és arra kényszerítették őket, hogy a békesség fejében évente nagy összegű hadisarcot fizessenek. Ugyanebben az időben Kína északnyugati sarkában (kb. a mai Gansu és Ningxia területén) egy másik „barbár” ország alakult, a tibetivel rokon nyelvet beszélő tangut törzs Xi Xia 西夏 nevű állama (10381227). Időnként ennek lovasai is betörtek a Song birodalom területére, s jelentős hadisarc megfizetésére kényszerítették a kormányzatot. A Song kincstárat pénzügyileg nagyon megterhelte a két barbár államnak fizetett adó összege, illetve az, hogy egymilliós (!) állandó hadsereget kellett fenntartania határai védelmére, ami a központi jövedelmek 80%-át felemésztette


Belső reformok

Az állandó külső fenyegetés okozta terheket fokozta a belső helyzet instabilitása. A Song-dinasztia az alapításkor nagyszabású földosztást hajtott végre, de ezúttal különösen gyorsan végbement a földkoncentráció, s már a 900-as évek végén parasztfelkelések törtek ki több területen. A belső helyzet a 11. század közepén különösen súlyossá vált, ezért különböző, az állam kiadásait csökkentő, illetve a parasztok terheit enyhítő reformrendelkezéseket hoztak, amelyek azonban jórészt papíron maradtak. A leghíresebb reformer Wang Anshi 王安石 volt, aki 1069-től az ország főminisztereként működött. Wang alacsony kamatú hitelt nyújtott a szegényparasztoknak, átszervezte az adórendszert, a lakosságot tíz családonként csoportokba osztotta – ezeknek szükség esetén meghatározott számú katonát kellett kiállítaniuk –, a kötelező közmunkát átváltatta pénzadóra, vízszabályozási munkálatokat rendelt el, s megadóztatta a hivatalnokokat és a földbirtokosokat. 1086-ban azonban, a Wangot támogató császár halála után azok kerültek hatalomra az udvaron belül, akiknek az érdekeit sértették a reformok. Így az intézkedéseket visszavonták, ami újabb válsághoz vezetett. Nemsokára parasztfelkelésekhttp://wiki.konfuciuszintezet.hu/skins/common/images/button_link.png törtek ki, köztük a Shandong tartományi Song Jiangé 宋江, akiről a Vízparti történet (Shuihu zhuan 水滸傳) című híres Ming-kori regény szól.


Az Északi Song bukása

A császári trónon 1101 és 1126 között Song Huizong 宋徽宗 császár ült, akit jobban érdekelt a festészet – maga is elismert festő és kalligráfus volt –, mint a kormányzás, így aztán nem tett sokat a Song birodalom megmentése érdekében. (Igaz, uralkodása alatt a kínai festészet óriási mértékben fellendült.) Időközben az Észak-Kína északi felét uraló kitaj Liao államtól északra újabb erős népcsoport jelent meg, a mandzsuk elődjeiként számon tartott dzsürcsik. A dzsürcsik vezére 1115-ben császárrá kiáltotta ki magát, s megalapította a Jin-dinasztiát 金 („Arany”; hogy megkülönböztesse a korábbi két Jin-dinasztiától, a szakirodalom gyakran Kinnek írja át). Megalakulása után a Jin állam rátámadt a kitajokra. A kínaiak, örülve annak, hogy az őket másfél évszázada fenyegető kitajoknak végre erős ellensége támadt, szövetséget kötöttek a dzsürcsikkel, s délről ők is megtámadták Liaót. A kínai hadjáratok azonban nem tudtak kárt tenni a kitajokban, míg a dzsürcsik északról támadva az 1122-től 1125-ig tartó háborúban megsemmisítették őket, s látván a Song seregek tehetetlenségét, szövetségesük ellen fordulva még 1225-ben megtámadták a Song Kínát. Ádáz harcok után 1227-ben a dzsürcsiknek sikerült elfoglalniuk egész Észak-Kínát, s a Song császárt is fogságba ejtették.


A Déli Song-dinasztia

1127-ben a Dél-Kínába menekült udvarban a megüresedett trónra az egyik herceg lépett, aki annak ellenére, hogy a dzsürcsik ideiglenesen visszavonultak, nem foglalta vissza Észak-Kínát, hanem a déli Hangzhou városban rendezkedett be. (A városnak találóan a Lin’an 臨安, „Átmeneti Nyugalom” nevet adta). A következő évtizedek a dzsürcsik elleni háborúskodással teltek, míg végül a dzsürcsi Jin és a kínai Song állam határát nagyjából a Huai-folyó vonalában, vagyis Észak- és Dél-Kína határán rögzítették. Azóta a 960-tól 1125/27-ig csaknem egész Kínán uralkodó, Kaifeng fővárosú dinasztiát Északi Songnak (Bei Song 北宋) nevezik, míg az 1127-től 1279-ig csak Dél-Kína felett uralkodó dinasztiát Déli Songnak (Nan Song 南宋). A Déli Songgal párhuzamosan létező dzsürcsik által uralt, de fokozatosan elkínaisodó Jin- (Kin-) dinasztia 1115-től 1234-ig, a mongol hódításig állt fenn.

A Déli Song és Jin között 1127-től az 1141-es békeszerződés megkötéséig folyó háborúskodás két kínai főszereplője Qin Gui 秦檜 kancellár és Yue Fei 岳飛 tábornok volt. A dzsürcsikkel jó kapcsolatokat ápoló Qin Gui mindenáron békét akart kötni Jin állammal, ezért felesleges engedményeket is tett. A paraszti származású Yue Fei viszont mindenképpen folytatni akarta az ellenállást, és több győztes csatát vívott a Jin seregek ellen szülőföldje, Észak-Kína felszabadítása érdekében. Qin Gui végül 1142-ben megmérgeztette Yue Feit, hogy az ne veszélyeztesse a békét. A szerződésben a Songok lemondtak Észak-Kínáról, és óriási hadisarc fizetését vállalták. Qin Gui azóta a kínaiak szemében a hazaárulás megtestesítője, míg Yue Feit az egyik legnagyobb nemzeti hősüknek tartják. Hangzhou városában ma is áll Yue Fei sírja, ami nemzeti kegyhely, mellette pedig Qin Gui térdeplő szobra látható, ezt sok erre járó kínai szertartásosan leköpi.

A Déli Song-dinasztia másfél évszázada alatt Dél-Kínában folytatódott a gazdasági fejlődés, s az északi területekről történő nagyszabású délre vándorlás következtében a kínai világ gazdasági és népességi központja hosszú évszázadokra délre került. Ugyanekkor északon a harcos, de a földműveléshez nem értő dzsürcsik rengeteg kárt okoztak, így a korábban a kínai civilizáció szívét jelentő Sárga-folyó völgye szinte elnéptelenedett.


A neokonfucianizmus

A kínai császárság eszmei alapjául a Korai Han-kortól, tehát a Kr. e. 2. századtól a konfucianizmus szolgált. Minthogy azonban – a konfuciánus szent könyvekkel ellentétben – a világ változott, a konfuciánus eszméket folyton újra kellett értelmezni, a könyveket újabb és újabb kommentárokkal kellett ellátni. A legfontosabb ilyen újraértelmezés a Song-korban, a 11–12. században történt, az ún. neokonfuciánus filozófusok által. A legfontosabb közülük Zhu Xi 朱熹 (11301200) volt. A neokonfuciánusok arra törekedtek, hogy a konfuciánus eszméket alkalmazhatóvá tegyék a modern világra, illetve arra, hogy az addig szinte teljesen evilági jellegű konfucianizmust ötvözzék bizonyos ontológiai, metafizikai, természetfeletti elemekkel, ezzel – a rivális taoizmushoz és buddhizmushoz hasonlóan – kielégítsék az emberek transzcendencia iránti igényeit is. Ennek az új elvárásnak a szellemében Zhu Xi újraértelmezte a konfuciánus klasszikusokat, s ezzel összefoglalta és rögzítette a neokonfuciánus tanításokat.

A neokonfucianizmus igazi jelentősége abban állt, hogy a Déli Song második felétől kezdve egészen a huszadik század elejéig ez volt a konfucianizmus egyetlen hivatalos és megengedett értelmezési módja, és mint ilyen, a hivatalnokvizsgák kizárólagos anyaga. Emiatt fontos szerepe volt a kínai szellemi elit gondolkodásának megmerevedésében, alkalmazkodóképességének csökkenésében.


A vizsgarendszer térnyerése

A hivatalnokok kiválasztására alkalmazott vizsgarendszert Han Wudi császár vezette be a Kr. e. 2. században. Azonban a Han-kortól egészen a Song-kor elejéig nem ez volt a hivatalnokok kiválasztásának egyetlen módja: a legtöbb állást ajánlás alapján töltötték be, és sok hivatal örökölhető vagy megvásárolható volt. A Song-kor elejétől a nagy múltú, gazdag családok hatalmának letörése érdekében az uralkodók egyre bővítették a csak sikeres vizsga letételével megszerezhető állások arányát, míg végül, a Déli Song idejétől kezdve – egy két megvásárolható alacsony hivatalon kívül – kizárólag a hivatalnokvizsgák letétele után kerülhetett be valaki az állami bürokráciába, vagyis az uralkodó osztályba. A felemelkedés egyetlen útja tehát a tanulás maradt. Ugyanekkor a vizsgák kizárólagos anyagává 1313-tól a konfuciánus klasszikusok Zhu Xi-féle értelmezését tették. Ennek következtében a kínai császárság Déli Song utáni évszázadai során a törekvő és tehetséges kínaiak életük nagy részét egy bizonyos filozófiai iskola egy bizonyos szemléletű értelmezésének magolásával töltötték (a vizsgafokozat megtartásához ugyanis az embernek élete végéig meghatározott időnként ismétlő vizsgákat kellett tennie, egyébként elvesztette a sikeres vizsgával járó kiváltságokat). Ez egyrészt jelentős stabilitást biztosított Kínának, másrészt viszont károsan hatott az ország további fejlődésére: a kínai gondolkodást szűk sémák közé szorította, kiölte a kínai elitből az eddig oly jellemző alkotó, feltaláló szellemet, a kínai uralkodó osztályt alkalmatlanná tette az új körülményekhez való alkalmazkodásra – és tette mindezt éppen azokban az évszázadokban, amikor az európai gondolkodás kitört a középkori keretekből, s megteremtette a nagy felfedezések, a gyarmatosítás és az ipari forradalom szellemi alapjait.


A Song-kor értékelése

A háromszáz éven át uralkodó Song-ház alatt alakultak ki a legújabb kor előtti Kína főbb gazdasági és társadalmi jellemzői. Létrejött a többé-kevésbé egységes kínai piac, amelyben a társadalom szinte minden tagja szereplővé vált; kialakult és hivatalossá vált az az eszmerendszer, amely a következő 6–700 évben a kínai állam alapja lett; és létrejött az az egységes gondolkodású hivatalnokosztály, amely már kizárólag hivatalnokvizsgát tett mandarinokból állt. Kína fejlődése természetesen a Song-kor után sem állt meg, de ezután inkább a mennyiségi, mint a minőségi változások voltak a jellemzők.

A Song-kor kormányzata a legnyitottabb volt a kínai történelemben. A Song császárok a hatalmat megosztották a főhivatalnokaikkal, s csak nagyon ritkán hoztak egyszemélyi döntéseket. Az udvarban nyílt viták, élénk pártharcok zajlottak, s az egyes kérdésekben a vitában győztes fél javasolta megoldást követték.

A Song uralkodóházat gyengének szokták tartani, hiszen ez volt az első olyan dinasztia, amely behódolt a szomszédos barbár államoknak, és nyíltan lemondott egyes ősi kínai területek birtoklásáról. A gyengeség vádja azonban csak részben jogos: a Songokra támadó „barbár” államok ugyanis az eddigiektől eltérően nem voltak teljesen barbárok, számos területen átvették a kínai civilizáció vívmányait (főleg az államszervezésben és a haditechnikában), így a Songoknak a sajátjukéhoz hasonló szervezettségű és haderejű, félig-meddig kínai államokkal kellett hadakozniuk. Mindez akkora katonai erőfeszítéseket kívánt tőlük, amekkorára egyetlen korábbi dinasztia sem lett volna képes, ez viszont felemésztette a gazdasági forradalom eredményeképpen megnövekedett bevételeket.

Személyes eszközök